A brit nehézfém hagyományoknak van egy sajátos, szürke tónusú makacssága, amely nem a trendek hullámain lovagol, hanem egyszerűen megvárja, amíg a divat köre körbeér, és a világ újra rászorul az egyedi súlyú melankóliára. Idén én is ezt a fajta vonalat vártam a legjobban, köszönhetően a Godthrymm friss anyagának, valamint a Warning immár 20 éve esedékes, közelgő visszatérésének. A Godthrymm esetében a melankolikus háttér megkérdőjelezhetetlen, hiszen a tagság korábban olyan alapvető intézményekben edződött, mint a My Dying Bride, az Anathema vagy a Solstice. A formáció harmadik nagylemeze, a Projections a korábbi kiadványok egyenes ágú folytatásaként, a „Visions” címet viselő trilógia záróakkordjaként érkezett meg a Profound Lore Records gondozásában, és bár nem teljesen hozza a 2020-as Reflections és a 2023-as Distortions színvonalát, csalódottságot igazából nem fogunk érezni a kiadvány meghallgatása után. A Projections talán minden eddiginél agresszívebb megközelítést hordoz magában, még változatosabbnak is mondanám az elődöknél, így is érződik rajt, hogy ez egy ötletfolyam végét hozza el és óhatatlanul fáradtabbnak tűnik.
Az album mögött meghúzódó alkotói folyamat is lehet ennek a végeredménynek az okozója, hiszen a korábban egy helyen rögzített anyagok helyett ezúttal külön-külön vették fel a hangszereket, egyedül az éneksávok rögzítése történt nyugodtabb, mondhatni otthoni keretek között. Ez utóbbi most is rengeteg érzelmet hordoz magában, hozva a zenekartól megszokott gótikus, melodikus vonalat, de a zene magában jóval sterilebbnek, modernebbnek hat, ami nehezen tudja ráállítani az agyunkat arra bizonyos brit útvonalra. A zenei változásokat ezen kívül alapjaiban határozza meg a tagság kibővülése. Kris McLaughlin állandó gitárossá válása egy újabb súlyos réteget hozott a ritmusszekcióba, így a gitárhangzás vastag, áthatolhatatlan, mégis tiszta fallá áll össze. A korábban többnyire lassú, hagyományos riffáradatot robbanásszerű heavy metal kitörések tarkítják, melyek néha elég váratlanul szelik ketté az adott szerzeményt. Shaun Taylor-Steels dobos játéka és Bob Crolla basszusa szerencsére hordoz magában némi dinamikát és erőt, hogy valamelyest ellensúlyozza a patikamérlegen adagolt témákat.
A lemez esszenciáját azonban nem a technikai részletek, hanem a mélyen meghúzódó, személyes tragédia adja. Az anyagot a zenekar a basszusgitáros rákban elhunyt feleségének szentelte, a dalszövegek így a tehetetlenség, a veszteség és a gyász legtisztább lenyomatai. Nincsenek itt történelmi sallangok vagy mitológiai áthallások, helyettük a nyers emberi fájdalom beszél a sorok közül, ami a zenei megközelítést is komorabbá, feszültebbé teszi. Az énekstílusok eloszlása is ennek a drámának van alárendelve: Hamish Glencross pattanásig feszült tiszta éneke mellett felesége, Catherine Glencross lebegő, szoprán vokálja kap ezúttal a korábbiaknál nagyobb szerepet, miközben a zenekar történetében most első alkalommal durva, mély hörgések is felbukkannak, hogy tovább árnyalják az érzelmi hullámvasutat. A lemezt nyitó Trenches Deep egy gótikus billentyűs szőnyeggel és robusztus ütésekkel indít, a hagyományos doom meneteket azonban egy váratlan, gyors tempóváltás töri meg, amely szinte a korai death és thrash metal lüktetését idézi meg. A dalban vendégként közreműködő Adie Bailey és Jay Walsh háttérvokáljai kísérteties élt adnak a refréneknek, melyek hátulütője ennek ellenére pont az, hogy nem sikerültek annyira fogósra, mint amilyen nagyívűnek tűnik.
A Truth In My Own sokkal egységesebb, tisztább képet mutat. Ez a tétel a dallamos doom és a vaskosabb megközelítés legszebb találkozása, ahol Glencross az eddigi legagresszívebb, mégis tiszta énekesi teljesítményét nyújtja. A gitárok itt zord falként támogatják meg a dühös témákat, a dal egyszerű, de mélyre nyúló melódiája pedig gyorsan fészket rakhat a hallójáratunkban. A lemez leghosszabb tételei közé tartozó The Sun Never Fell egy nagyívű, lassan hömpölygő eposz, amit első sorban vártam a zenekartól. A szomorú gitárszólók és a billentyűsök finom játéka mellett Hamish mély éneke és Catherine kísérteties hangja egy nagyszerű duettet alkot. A lemez központi és leginkább drámai darabja az Endure My Skin, amely Aaron Stainthorpe vendégszereplésére épül. A veterán énekes teátrális, rideg narrációval dobja fel a tétel első felét, majd a középső szakaszban hirtelen tör ki belőle és Hamishból az extrémebb vokál.
A Jewels ezzel szemben egy csendesebb, kísérletezőbb irányba indul el, amely némileg kívül esik a hagyományos fémzenei kereteken. Itt Catherine tiszta, bánatos énekstílusa, a minimalista billentyűs témák és Andy Hawkins ütőhangszeres játéka dominál az ereszkedő gitárriffek felett. A dal finom, lebegő jellege ugyan frissességet hoz az albumba, de a klasszikus doom struktúrákhoz szokott fül számára kissé nehezen adja meg magát, és fennáll a veszélye, hogy az intenzív zúzás után némileg leülteti a lemez lendületét.
A hivatalos nagylemez zárásaként funkcionáló Hope Is Eternal egy kis dobjátékkal indít, majd Catherine tágas, elnyújtott dallamai úsznak be a feszült, gyorsabb gitártémák mellé. Shaun itt kifejezetten nagy lendülettel hajtja előre a dalt, a lebegő, módszeres gitárszóló pedig egyfajta reményt és transzcendens megnyugvást hoz a letargiába. Ugyanakkor az énekes megoldások itt is megoszthatják a tábort: a refrénben ismételgetett, elnyújtott énektémák egyeseknek katartikusak, másoknak viszont monotonnak vagy túlzónak hathatnak. A kizárólag a digitális formátumokon elérhető Epilogue bónusz tétel már csak egy halk, atmoszférikus instrumentális levezetés, amely csendes melankóliájával tesz pontot a trilógia végére.
A Projections egy nehezen emészthető, rétegzett alkotás, amely nem adja meg magát könnyen az első hallgatás után, ugyanakkor a fogós dallamok hiánya kevésbé ösztönöz az újbóli nekifutásra. Az újfent mutatós borító és a változatosság tehát nem feltétlenül vált be minden előzetes ígéretet. A Godthrymm sikeresen mentette át a kilencvenes évek brit doom örökségét a modern korszakba, és bár a Projections nem minden pillanata tökéletes, a színteret egy szimplán jó lemezzel gazdagította.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
