Egy régi közmondás szerint a gyertya másnak szolgál, miközben önmagát emészti. Ha pedig nagy lánggal ég, gyorsan el is fogy. Ezeket a bölcsességeket nemcsak a hétköznapi életben tudjuk értelmezni, de a zenében is találunk rá számtalan példát. Heti rendszerességgel megjelenő sorozatunkban olyan zenekarok albumait mutatjuk be nektek, melyek egyetlen lemezzel váltak kedvenccé, kultikussá, majd el is tűntek a világ szeme elől. Stílustól, szerzőtől függetlenül kutattuk fel az underground elveszett egylemezes bandáit, akiknek visszatérésére nem sok esélyt látunk… „Egylemezesek” sorozatunkat vasárnapkénként hozzuk el nektek!
Sorozatunk révén ezúttal ismét messzebb utazunk az időben, de a térben már kevésbé. Jelen cikkem tárgyát ugyanis egy svájci zenekar szolgáltatja, a Babylon Sad. Tudom, nem túl eredeti dolog földrajzi hovatartozással dobálózni, de Svájc mindig tartogat meglepetéseket a velük kapcsolatos közhelyeken túl (precíz óraszerkezetek, méregdrága csokoládék, katonai semlegesség – aminek azért van bőven sötét árnyoldala is). Gondoljunk kicsit a Celtic Frostra, a Coronerre, Bölzerre, vagy ott van a Zael & Andor, Paysage D’Hiver, Samael, Darkspace, Messiah… Illusztris névsor a földalatti muzsikák kedvelőinek, de az igazi különlegesség abban rejlik, hogy ezek a csapatok egy igen apró térségből kerültek elő. Ebbe a szikár társaságba sorolhatjuk a zürichi Babylon Sad formációját is, amely mindössze kétesztendős fennállása (1991-1992) alatt hozott össze egy igazán fenséges death/doom korongot, amiről sajnos keveset lehet hallani. Az alapító atyák, William „Tschösi” Kuehne basszusgitáros és Daniel Raess gitáros a már említett Messiah soraiból érkeztek. Kuehne 1984 és 1988 között már fazont szabott a svájci thrash legvadabb korszakának, de a kilencvenes évek hajnalára valami mást, valami nehezebbet akart. Ki akartak lépni az ekkor már megszilárdulni látszó death metal sablonokból. Ehhez pedig nem egy tipikus négytagú brigádot, hanem egy komplett underground kamarazenekart verbuváltak össze. Csatlakozott hozzájuk Nenad Dukic énekes, Christian Muzik gitáros, valamint az a Peter Haas dobos, aki a kísérletező Calhoun Conquer soraiból hozta magával a fúziós és jazzes finomságokat. Hogy a misztikus jelleget csúcsra járassák, bevonták Marco Wolf billentyűst és Priska Gut hegedűst is. A vizuális koncepcióért és a ritmusgitárért pedig Martin Prieur felelt.
A felállás a mára szinte beszerezhetetlen 1992-es Promo Tape demó után saját zsebből rögzítette bemutatkozó lemezét, a Kyrie-t, ami limitált példányszáma miatt leginkább kézről kézre járt, az internet korszaka előtt a koleszos ÖKM. Az értéket a Massacre Records szagolta ki, úgyhogy le is szerződtették a bandát, majd újrakeverve, két bónusszal kiegészítve szélesebb körben elérhetővé tették az anyagot. Gondolható, hogy a Kyrie nem lett instant klasszikus, kellett neki az idő a kult státuszhoz. Ennek legfőbb oka pont a már említett brutális tagság, aminek műhelyéből egy igazi zenei hibrid gurult ki.
Leginkább ez a verzió érhető el a mai napig, úgyhogy én sem zárkózom el a bónuszoktól, hiszen az egész lemez még így is csak 38 perces játékidőt ölel fel. Nem sok ez egy alapvetően death/doom alapokkal rendelkező csapat esetében, de a számtalan egyéb beépülő részlet így is kellően hatásos tud maradni. A Kyrie alapból sem az a fajta szomorkodásra hajlamos anyag, aminek a nyomasztás a célja, sokkal inkább az a hozzáállás, amit ma már hajlamosak vagyunk „magamutogatásnak” csúfolni. A Babylon Sad albumának lételeme az az akarat, ami a műfaj bővítésének, a kísérletezéseknek ad hatalmas teret, úgyhogy bőven elsüthetjük velük szemben az avant-garde jelzőt is. Így kerül képbe Haas rendkívül változatos dobjátéka, ami a death metal söprögetéstől az erőszakos groove-betéteken át a jazzes, szellős megoldásokig terjed, Tschösi jól hallható, kalandozásra hajlamos basszusfutamai és a lehangolt riffek fölé emelkedő, igazán fifikás gitárszólók is. A változatosság nem marad el billentyűk terén sem, melyek leginkább a gótikus-horrorisztikus hangulatot hivatottak megteremteni. Az összképben fellelhetünk némi Nocturnus féle grandiózusságot, a Death progrersszióját, doom terén pedig a korai Tiamat jelenthet kapaszkodót velük kapcsolatban.
Nézzük mit jelent ez a sok körüljárás pontosan. A kiadványt az instrumentális Alma-Tedan Redemptoris nyitja, ami egy latinos, templomos mini intró, amibe gyorsan belerobban az egyik fő tétel, a Pictures Of Paradise. Ez a közel 8 perces eposz az önrendelkezés, a függőség témakörét veszi górcső alá, miközben pillanatok alatt vált a cammogós doom, a túlhajtott death metal, vagy a vad thrash metal alapok között. Az ehhez társuló már a korában is retró extrém vokál mellett megjelenik a gótikus mormolás és a narráció is, de még fontosabb, hogy a zene is egyre kísértetiesebb, tördeltebb lesz percről percre. Igen, ez egy folyamatosan változó, élő dal, aminek csúcspontja akad, de ismétlődő része nem nagyon. Teljesen más tészta a harmadikként érkező Unknown Tribe, ami igencsak morbid hangulatot képes teremteni. Szöveg terén a dogmák és álszentség ellen emel szót disszonáns ritmusokkal és feszültebb szintetizátorbetétekkel, valamint a dal közepén egy kórusokkal megtámogatott, hidegrázós doom vánszorgással. Ez a dal az egyik igazi favoritom a lemezen.
A nem túl hosszú Manifest 05 egy tiszta instrumentális erődemonstráció, ami számomra az egyik legfájóbb pont a kiadványon, ugyanis erre a darabra mindig úgy tekintettem, mint egy valódi „mi lett volna, ha…” gondolatfolyam generátorra. Megvolt a tehetség, az egyediség, mégsem maradt meg a banda. A rövid, suttogásokkal tarkított Seance vezeti fel a kiadvány úgymond slágerét, a Gothic Springet. Itt megjelenik némi gótikus romantika, ami farkasszemet néz a death metal brutalitásával. Súlyos, mély hörgések, fogós gitártémák jellemzik a szokásos szövevényesebb dalszerkezet mellett. Az eredeti korongot a rövid End Title zárta szimfonikus, drámai hangjaival. A bónuszdalok némileg árnyalják az összképet, de úgy gondolom, hogy szükség volt rájuk a lemez egyensúlyának biztosítása miatt. A The Awakening modernebb, death metalosabb megközelítése azt jelezte, hogy a zenekar a billentyűk háttérbe szorításával keményebb irányba szeretett volna elindulni, míg a Wandering Spirit az abszolút kísérleti projekt képét kelti indusztriális, kiszámíthatatlan lüktetésével.
Ahogy írtam, a korabeli fogadtatás vegyes volt. 92-ben még nem nagyon tudták elfogadni a death metalt és az avant-garde törekvéseket, így a Kyrie megmaradt a köztudatban egy igényes, de fura hibridnek. Nagyrészt meg tudom érteni ezeket a hangokat, mert nekem a mai napig egy beteljesítetlen ígéretként lebeg a szemem előtt a zenekar munkássága. Ennek a dalcsokornak EP-ként kellett volna megjelennie, ami után a banda bemutat egy megfelelő hosszúságú, felépítésű nagylemezt. Ebben az esetben kétlem, hogy eltűntek volna a rajongók fejéből, de a feloszlástól ez sem biztos, hogy megmentette volna őket. Az eltűnés oka ugyanis a legrosszabb: zenei összekülönbözés és belső feszültségek, ami pillanatok alatt felmorzsolta a Babylon Sad társaságát. Az írásért leginkább felelős Tschösi inkább a noisecore/grindcore (Fear Of God) háza táján képzelte el a jövőt, míg Nenad Dukic dalnok a hagyományos death metal felé vette az irányt (Sickening Gore). Daniel Raess tett még néhány bizonytalan próbát új tagokkal, de új zenék már nem születtek. A legsikeresebb életút talán Peter Haas dobosnak jutott, hiszen ő megfordult a Mekong Delta soraiban, a Coronerben, Kreatorban, Poltergeistban, de még a hard rockos Krokust is erősítette.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
