Tulpa
Éled
Sosem könnyű amikor egy zenekar frontján változás történik. Nehéz a bandának, nehéz az új énekesnek és egyértelműen az lesz a rajongóknak is. Más nézőpontból pedig az talán könnyebb út, ha ellenkező nemű énekes áll a banda élére… abból a szempontból mindenképpen, hogy így éles határt lehet húzni. Nyilván nem egyértelmű párhuzam, de a Linkin Park példája elég jól mutatja, hogy vannak azért működőképes esetek. Aztán persze az idő meg a rajongók eldöntik, hogy bizalmat szavaznak-e az “új” zenekarnak.
Ilyen esetekben gyakran felmerülő kérdés, hogy nem volna jobb új néven folytatni vagy a brand megtartása a fontosabb…
Ezen lehet agyalni, de én a magam részéről ezzel a néhány gondolattal ezt le is tudtam. Nekem oké, hogy maradt a név a véltozások ellenére.
A Tulpa első két EP-je – számomra legalábbis – vitán felül a hazai rock szcéna legkiemelkedőbb csapatai közé repítette őket. Székely Marci kiválása és Galambos Dorina (Mrs. Columbo, River Of Lust) csatlakozása után – hogy is fogalmazzak – nem tudtam mit várjak. Az első két közös dal (The Tower és My Butterfly) live session előadása és az M2 Petőfi TV Akusztik felvétel biztató volt ugyan, de egyáltalán nem készített fel arra, amit az új lemezen kaptam. Már csak azért sem, mivel az addigi angol nyelvű dalszövegeket is magyarra cserélték. Szóval kis túlzással kimondható, hogy majd’ minden szempontból egy új kezdetnek lehetünk tanúi.
Az új kezdet pedig a majd’ 40 perces Éled lemez kilenc dalában manifesztálódott.
S hogy milyen lett? Bevallom, az első hallgatáskor nem tudtam mit kezdeni vele. Annyira nem, hogy amikor a Rockstaros csoportban feldobták, hogy kéne írni róla és nekem passzolna, hiszen grunge-os kicsit ódzkodtam tőle, mert addigra már egyszer lepörgött és egyáltalán nem győzött meg. Mindenesetre ennek kapcsán akkor is nekifutottam vo
de az idő őket igazolta. 2026 egyik TOP albuma az Éled. Eleinte titokzatosnak és visszafogottnak éreztem. Több hallgatás kellett, hogy összeismerkedjünk. Tipikusan az az album, ami lassan bontogatja szirmait és mutatja meg értékeit.
Ahogy engem, talán többeket elrettenthet a korábbiakhoz képest elsőre popos(nak tűnő) köntös, de figyelmesen hallgatva azért összeáll a kép, hogy itt a finomságokra kell és érdemes figyelni.
Ami először megfogott az a hangulat volt. Álmodozós, merengős. Így indul a Szemfogyatkozással a lemez. Ha többször, figyelmesen és nyitott elmével és lélekkel fordulsz a dal felé (és ez igaz a teljes albumra is), szépen komótosan fog behálózni és társsá válni. A vágyakozás valami után, amire mindenki vágyik… nekem ezt adja.
A Lánc viszont már megmutatja, hogy nem csak a visszafogottság van itt. Ezt koncerten nagyon fogom várni. Nagybetűs ZENÉLÉS van itt. Jó értelemben, egyik hangszer sincs túltolva, ahogy az ének sem. Organikusan épül és ár nem ezt gondolom a legjobb daluknak, mégsem érzem, hogy ne lenne helye.
A címadó hasonló, itt azonban – vagy itt is, ezt mindenki döntse el maga – a refrén 10 pontos. De az is, ahogyan építkezik és a különböző stílusú témák (legyen szó zenei megoldásokról vagy énekről) természetesen
Az első csúcspont az Óhaj. Kicsit latinos a lüktetése miatt simán el tudnám képzelni valami romantikus film betétdalaként is. Dorina visszafogott verzéit, szárnyaló refénjeit nem lehet eleget dicsérni, de a végén az a suttogós és egyben borzongató “tengerből hullám, hullámból tenger lesz” pedig… huh!
Nem fogom dalonként kielemezni, de néhány gondolatot még leírok, amik szerintem kiemelkedőek. A progos Vagy a gitártémák mellett a nem túl feltűnő elektronika miatt is emlékezetes. A Záróra kicsit bluesos rock, ami újabb szín a palettán. A Tépegető a címéhez passzoló módon eleinte pontosan azt a szövegben is megjelenő virágszirom tépegetős hangulatot adja, ami aztán a végére morcosabb(?) vagy inkább ingerültebb(?), csalódottabb(??) lesz. A Templomkerteket meg azért szeretem, mert bár hagyományos rock az alapja, mégis sikerült úgy csavarni, hogy az album egyik erőssége lett. A végén még headbangelnmi is lehet rá. Ráadásul arra késztet, hogy újra elindítsam a lemezt elölről.
Ha csak egy dalt választhatnék a lemezről, akkor az a Karenina lenne. Ami számomra az Óhaj ikerpárja. Amellett, hogy minden benne van, ami a 2026-os Tulpa sajátja – táncolható dallamok és ritmusok (keringő???), emélékezetes énekdallamok és hatalmas refrén, a visszafogottság és a kirobbanó energia váltakozása, egymásból nem következő stíluselemek használata, amik itt mégis kerek egésszé állnak össze – még slágernek sem utolsó.
Ha egy szóval akarnám jellemezni az albumot, akkor a lélekemelőt használnám. Minden dalban a zenekar minden tagja szárnyal. Ez persze lehetne veszélyes, meg sok is, de azt az egységet tapsztalom, mint ahogy a madarak repülnek rajban, egyszerre változtatnak irányt, egy cél felé repülnek.
Még azt is el tudom engedni, hogy ez a lemez szerintem ennél szebb borítót érdemelt volna.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.