Az első sorok, első leütések során sem csillapodott bennem egy megmagyarázhatatlan, furcsa érzés: a hitetlenkedés. Nagyon sok visszatérő lemezről írtam már, legyen szó 10-20-30 éves zenekari szünetekről, de megvallom, semmi esélyt nem adtam volna annak pár éve, hogy egyszer egy új Warning lemezről kezdek el cikket írni. Ennek legfőbb oka, hogy a konkrétan 1994 óta létező banda kiadványai igencsak ritkák, még akkor is, amikor épp aktív státusznak örvend a formáció. Az angol legenda ugyanis hol létezik, hol nem, ráadásul azt is simán leírom velük kapcsolatban, hogy az első 12 évük arra nem szólt másról, mint fő művök, a 2006-ban megjelent Watching From A Distance előkészítéséről. Szó se róla, kedvelem a bemutatkozó The Strength To Dream dalait is, de a Watching a mai napig nálam egy hangulati alapvetés, ami évtizedek óta visszatérő hallgatni való. Ennek köszönhető, hogy a lemezzel kapcsolatban amolyan „hiszem, ha hallom” állapotba kerültem és igyekeztem nem tudomást venni róla, amíg teljes egészében meg nem kapom. Ennyi év után egy új fejezet lehet borzalmasan romboló hatású egy kedvenccel kapcsolatban, főleg, ha benne van a pakliban az örökség olcsó kiárúsítása, az öncélú múltba révedés, vagy ami még rosszabb, egy megfáradt, igénytelen munka. Utólag belegondolva persze ez mind marhaság, hiszen itt nem a pénzügyi siker lebeg az alkotók szeme előtt.
Valljuk meg, szűkösen méri a metal istenség a Warning rajongók létszámát, főleg, hogy nem egyszerű zenéről van szó. Muszáj visszatérnem 2006-ba néhány szó erejéig, hátha valaki nem lapozgat vissza a régi kritikámhoz: Patrick Walker és csapata egy olyan lemezt tett le az asztalra, ami súlyban, depresszióban felveszi a versenyt a legkeményebb funeral doom alkotásokkal, témavilágát illetően pedig búcsút intett a halálnak, a mágiának, de még a kokósok sem kukucskálnak náluk a visszapillantó tükörben. Helyette a legősibb érzelem, túlélésünk záloga jelenik meg: a szerelem és a párkapcsolat. Persze a valamilyen kacifántos módon „párosodni oly vidám” lényegre leegyszerűsíthető pop dalok helyett inkább a szakításról, a hiányról hallhatunk szívszaggató sorokat. Mikor azt a kiadványt hallottam, magam is elszenvedőlye voltam egy ilyen állapotnak, hiszen úgymond az első komoly kapcsolatom ért véget és még most is fel tudom idézni, milyen volt az állandósulni látszó gombóc a torkomban, a szinte azonnal két vállra fektető, hirtelen érkező magány, csalódottság. A Warning most sem ugrik távol ezektől az érzelmektől, de nem teszi semmissé az eltelt évtizedeket és érettebben, bölcsebben tálalja fel nekünk ezer sebből vérző lelkét, melynek puszta látványától sírva könyörgünk egy bitófa megnyugtató ringatásáért. Gyorsan világossá válik: a Warning nem azért tért vissza, hogy nosztalgiázzon, vagy a kialakult kult státuszban tetszelegjen, csupán a történet, amit egykor elkezdett, még nem ért véget.
Ahogy elindul a lemez a Rituals Of Shame című tétellel, azonnal elpárolog a kiadványok közötti 20 év, a hangulatok és érzelmek összekapcsolódnak téren és időn át, mintha csak egy azonnal érkező folytatást hallanánk. Mindez nem csoda, hiszen a „friss” anyag dalai igazából pontosan ebben az eltelt idősávban születtek. A projekt igazából sosem állt le, csak alászállt a mélybe, ahol az új tapasztalatok, élethelyzetek formálták őket. A dal bizonytalanul billegő, feszültséget sugárzó témával nyit, hogy aztán úgy bújjon belőle elő egy sebzett szív, ahogy egy rózsa képes bimbót hozni a fedetlen tömegsír iszapjában. A központi tengely, az összetartó erő most is Walker hangja, ami igencsak keveset változott. Pont annyit, amennyit én. Míg 2006-ban volt még benne némi fiatalosabb kétségbeesés, mostanra érettebbé, kontrolláltabbá vált, apró hajlításai, vibrációi azonban még most is a dráma tetőfokára képesek eljutni pillanatok alatt. Ettől függetlenül most sem magánakcióról beszélhetünk, hiszen a dal csúcspontja számomra pont az a Warning zenei esszencia, amit a hetedik perc után kapunk. Libabőr, ahogy régen.
Ez sem véletlen, hiszen Andy Prestidge dobos 2017-es csatlakozását leszámítva a csapatban mindenki visszatérőnek számít: Walker vokálja és gitárja ugye alap, ahogy a több posztot megjárt, de állandó tagnak mondható Marcus Hatfield is, aki itt a basszusgitárt zúgatja a nyakunkba. Elektromos gitáron játszik a lemezen Wayne Taylor, aki az ezredforduló előtt volt oszlopos tag, de a teljes lemezek felvételéből utána kimaradt. Hangzás tekintetében erőteljes a Rituals Of Shame, de ahogy régen, most is hagyja lélegezni, zörögni a hangszereket, hogy minden pendítés, ütés megfelelő hatást gyakorolhasson. Alapvetően egy énekorientált zenekarról beszélünk, de a jól összerakott, minimalista doom háttér nélkül sokkal kevesebbet érne az összkép (a 40 Watt Sun esetében például ezért nem tudtam igazán befogadni a hasonló érzelmeket felvonultató albumokat). Andy ugyanúgy érti a Warning féle doom lényegét, mint elődei (dobosból azért elfogyasztottak párat): a csend és az elhagyatott terek legalább annyira fontosak, mint a tényleges ütések. Így válik minden mozzanat, minden riff egy sóhajjá, mely belégzéskor feszültséget teremt, kilégzéskor pedig egészen addig tart, míg teljesen üressé nem válunk. Itt nincs szaxofon, fuvola, vendégénekes vagy zenész, sem bármiféle virtuóz kilengés, csupán a négy brit, akik az intim és puritán hangszerelés, a közel 45 perc pedig a zenészek fizikai jelenlétének és egymásra utaltságának egyenes végeredménye. Hallgatás közben egy kis szobába, barátok közé kerülünk, ahol levethetjük a társadalom előtt hordott maszkunkat és megmutathatjuk, megélhetjük saját sebezhetőségünket. Külön érdekesség, hogy a lemezt az Arch Stúdióban rögzítették, ami közel 140 évig templomként funkcionált.
Címéhez méltón a másodikként érkező Stations egy pillanatnyi megállót kínál a belső viharban: zeneileg stabilabban ismétlődővé válik elődjéhez képest, ahogy dallamok terén is könnyebben követhető. Lassú, hömpölygő ritmusai fokozatosan építkeznek, így nem marad el az újabb csúcspont sem, újra zenei formában. Az album igazi gyöngyszeme, vagy inkább sötét szíve a harmadikként érkező Night Comes Down, amely felfogásában egyenesen visszarepít minket az 1999-es bemutatkozásig. Kézzel foghatóbb riff, mélységes fájdalom és gyász, elkerülhetetlen végzet, ami már a fizikai fájdalom küszübére terel minket. Bár az egész Ritual Of Shame egy tökéletesre formázott Warning dalcsokor, ennek a tételnek még ilyen közegből is sikerül kiugrania: egyszerűen az év doom metal szerzeménye. Ugyan csak 8 percről beszélhetünk, de szükség van utána egy kisebb váltásra, hogy kipihenhessük. Erre a Landing Lights tesz kísérletet szellősebb, tisztább hangképeivel. Itt megtalálhatjuk a 40 Watt Sun vonásait, ahol már nem a föld alatti rothadásé a főszerep, hanem az ősz szépsége, az elfogadás és megbocsájtás képességének szükségessége kerül a középpontba. Akik rövidebb-hosszabb ideig az életünk részét képezték, legyen szó párkapcsolatról, családról, ha csak részben, de mindig velünk maradnak, jelenlétük áttör a sötétségen és irányt mutatnak a továbblépéshez. Kellemes darab, de pont Walker miatt érzem kakukktojásnak: több hajlítás van benne, mint a többi dalban és nem tudom elhessegetni magamtól a túléneklés gondolatát. Végezetül a Teacher zárja a lemezt, ami talán a legpusztítóbb mind közül. Felvonultatja az összes érzelmet: a vágyakozást, az odaadást és a társfüggőséget. A tárgyaként szolgáló „tanár” nem oktatási rendszerünk példamutató személyét hivatott életre hívni, hanem magasabb státuszba emeli szerelmünk tárgyát, magunkat pedig a rabszolgájává silányítja. A tétel nem csak egy utolsó szám, hanem kiteljesíti az eddig felvonultatott szerepeket és beismerő vallomásként hat: az egyedülléttől való félelmünkben a legtöbb ember bármire hajlandó.
Ahogy egykor beszédes volt a Watching From Distance borítója, úgy szól hozzánk a Rituals Of Shame is, amin egy szerelmes párt láthatunk Tekla Vály fotóművésznek köszönhetően. A képen két alak lebeg a szürke, monokróm háttér előtt, akiket egy fátyol borít. De nem csak rájuk nehezül, hanem el is választja őket, mivel két ember belső valósága sosem lehet teljesen ugyanaz. Mind saját világban élünk, saját traumáinkat, frusztrációinkat, örömeinket cipeljük és bármennyire közhelyes, egyedül születünk és halunk meg. A Landing Lights miatt szigorú leszek, úgyhogy megvágom őket fél ponttal, de ez így is az év egyik, ha nem a legjobb doom metal lemeze lesz.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
