Öt év telt el a Metallica sokak által kritizált „dühös lemeze” óta. A Some Kind of Monster dokumentumfilmből megtudhattuk, hogy a St. Anger milyen körülmények között készült, milyen volt akkor a zenekar tagjainak kapcsolata, s hogy csak egy hajszál választotta el őket a feloszlástól.
Az is hamar kiderült, hogy a rajongók nagy része nem tudott mit kezdeni a lemezzel, ledöbbentek a hangzáson, a gitárszólók hiányán, az itt-ott tetten érhető nu-metalos hatásokon.
Ellenben bizakodásra adott okot, hogy Hetfield-ék találtak egy nagyon jó basszusgitárost Trujillo mester személyében, aki még a St. Anger dalszerzési folyamataiba nem folyt bele (ugye Bob Rock producer bőgőzött a lemezen), viszont a koncerteken igen meggyőző teljesítményt nyújtott. Aztán teltek-múltak az évek, s a mostanra stabillá érett felállás elkészítette a Death Magnetic-et, a Metallica kilencedik stúdióalbumát. Persze közben történt azért egy s más, a legfontosabb talán az volt, hogy megváltak Bob Rock-tól, és a helyét a legendás Rick Rubin foglalta el a produceri székben.
.jpg)
Azt sejteni lehetett, hogy ez a lemez más lesz, mint a St. Anger… De mégis milyen lett? Íme az én szubjektív véleményem:
A szubjektív szót külön szeretném hangsúlyozni, ugyanis elég elfogult vagyok a zenekarral szemben. Nekem még a sokat kritizált Load/Reload/St.Anger hármas is bejött, bár volt olyan lemez, (nevezetesen a Load) aminek a megemésztése, megértése éveket vett igénybe!
Ha egy szóval szeretném jellemezni a Death Magneticet, akkor azt mondanám rá, hogy ellenállhatatlan. De kifejtem egy kicsit jobban, hogy számomra miben is mutatkozik ez meg. Hetfield-ék egy olyan lemezt tettek le az asztalra, ami hosszúsága ellenére (majdnem 75 perc) az elejétől a végéig izgalmas és leköti az ember figyelmét.
Igaz, hogy az első pár hallgatásnál volt egy olyan érzésem, hogy ezek az „öreg motorosok” a fiatal, kezdő zenekarok hibájába estek. Mégpedig abba, hogy a lehető legtöbb riffet és szólót próbálják beletuszkolni egy-egy dalba, ezzel is bizonyítva, hogy mennyire tudnak zenélni, de ezáltal szétesnek a nóták, nem képeznek igazi egységet.
Aztán minél többször meghallgattam a lemezt (most úgy 25 meghallgatáson vagyok túl) úgy tisztultak egyre jobban le a dalok és mostanra teljesen elmúlt a kezdeti aggodalmam. A témák összeálltak dalokká, és már az az érzésem is elillant, hogy túlnyújtják a nótákat.
Aki teljes visszatérést várt a ’80-as évek zenei világához, az úgy érzem csalódni fog.
A Death Magnetic hangulatában igaz, hogy a régi időkre emlékeztet, megvalósításban szerencsére nagyon is modern, mai.
Megtalálhatók az albumon a ’tallica összes korszakára jellemző zenei megoldások, tehát egy afféle definitív Metallica lemezként is aposztrofálható.
Nekem a hangzás nagyon bejön, de valószínűleg ezzel sem lesz mindenki így.
Nem bulldózer-szerű, ultramodern a sound, de nagyon arányosan szól, és végre a bőgő sincs alul keverve!
Ami a zenét illeti, összességében azért a kemény, headbangelésre késztető dalok dominálnak.
Igaz, hogy már nem az a zsigeri düh, bizonyítási vágy jellemzi az új szerzeményeket, mint a ’80-as évek opuszait, egyáltalán nem érzem görcsösnek, erőltetettnek az új témákat.
Hetfield jórészt a régi stílusban üvölt, énekel, de azért elő-elő jönnek a Load-os/St. Anger-es megoldások is. Emellett csak úgy tolja a riffeket (a Broken, Beat & Scarred második refrénje után berobbanó riff maga a nagybetűs METAL!!!) és 1-2 pofás szólót is megereszt!
Lars állat módjára püföli a cájgot, hihetetlen energiával dobol!
Bár sokan kétségbe vonják technikai tudását, ezen a lemezen nagyon elemében van, és olyan új színeket is hoz a ’tallica zenéjébe, amikkel frissíti a zenekar hangzását.
Gondoljunk csak a The Judas Kiss drum’n’bass jellegű témáira, vagy a Cyanide-ra, aminek a kísérete felér egy dobszólóval!
Kirk a St. Anger-en nem élhette ki szólózási vágyát…
Mit mondjak, most kamatostul behajtja az adósságot, igazi gitárhős módjára teker, de szerencsére a finomabb megoldásai is megmaradtak és nem felejtette el a wah-pedál használatát sem!
Trujillo pedig végre (Metallica) lemezen is bizonyít!
A legtöbb dalban úgy röfög a bőgője, mint egy kétmázsás disznó!
És nem is tök egyszerű témákat játszik ám!
A Suicide & Redemption című közel 10 perces instrumentális szerzeményt szerintem a Dream Theater is megirigyelhetné!
Amit itt összezenélnek Kirk-ék, az fantasztikus!
Mindenki tudása legjavát nyújtja, van itt minden: bőgő kiállás, váltott gitárszólók, sőt még egy rövid dobszóló is!
Az első, egyszerű dallamvezetésű, de csodaszép gitárszóló pedig örökre befészkeli magát az ember hallójárataiba!
Nem szeretném itt hosszasan elemezgetni a dalokat, mindenki hallgassa meg a lemezt, és döntse el, tetszik-e neki, vagy sem! Nem győzöm hangsúlyozni, hogy ez a szubjektív véleményem, de nálam a Death Magnetic eddig az év lemeze!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.