A lengyel Riverside a jelenkori progresszív zenei felhozatal egyik titkos ásza. Bár azt hiszem e kijelentés titkos jelzőjével lehet vitatkozni, ezért leírom, hogy pontosan értsétek mire is gondolok.
Ha progresszív metálról beszélünk elég nagy a valószínűsége, hogy nyomban mindenkinek a Dream Theater neve ugrik be, esetleg szóba kerülhet még a Pain of Salvation is. Pedig, az előbbiek érdemeit nem elvitatva – kedvenceim ugyanis azok a bandák (is) – nem szabadna szó nélkül elmenni a Riverside nevének említése mellett sem.
A friss lemezük, az Anno Domini High Definition címet kapta. Elgondolkodtató! …időszámításunk szerint vagy az Úr évében nagyfelbontásban…
Már a cím is utal az anyag kettősségére, hisz a régies szóhasználatot egy igencsak korszerű kifejezéssel „bolondították” meg.
És hát igazi kettőssége az anyagnak, hogy nagyon jól megfér egymás mellett a szó hagyományos értelmében vett, a ’70-es évek prog zenekarait idéző dallamokból és témákból építkező muzsika a mai kornak megfelelő technikás, mondjuk a DT-t idéző hangszervillogtatás.
Az ADHD-n öt nóta található és érdekes, hogy a hosszuk szerint kerültek fel sorrendben. Az első Hyperactive nincs épp hat perc, míg az utolsó Hybrid Times már több, mint a duplája. Nem mintha ez bármit is számítana…
Tehát mi az, ami miatt baromi erős lemeznek érzem a friss Riverside anyagot? ELőször is a hangulat miatt. Az egész lemezen egyfajta frusztrált, életunt ugyanakkor a kitörni készülő ember tépelődését bemutató hangulat vonul végig. Nem hiszem, hogy nagyot tévedek, ha azt mondom koncept lemezzel van dolgunk. Azt ugyan nem hiszem, hogy pl. a Queensryche Operation:Mindcrime-jához lehetne illetve
kellene hasonlítani, de nem is azonos módon közelít a zenéhez a két csapat, meg szerintem nem is volt céljuk olyat alkotni. Amit viszont megcsináltak azzal véleményem szerint jónéhány új rajongót is szerezhetnek a lengyelek.
Míg az első nóta egy hagyományosabb szerzemény, addig a következő Driven To Destruction-ben megmutatják, milyen az mikor bekeményítenek. Az egyik leginkább tetszetős nóta a három tételből álló Egoist Hedonist, ami szinte valamennyi rétegét megmutatja a zenekarnak.
A Left Out viszont egy lineárisan építkező nóta, ami eleinte szépen, nyugodtan csordogál, majd egyre tempósabbá válik. Itt nekem még egy leheletnyi Deep Purple hangulat is megjelenik a billentyűk miatt.
A záró Hybrid Times meg megintcsak egy kisebbfajta lebegés, vagy még inkább utazás. Van benne minden, amiért én például szertem az ilyesfajta zenéket.
Itt valamennyi zenész felsőfokon teljesít. Ott van ugye Mariusz Duda a basszer/énekes, akinek már a Lunatic Soul projectje is megfogott. De a többiekről is hasonlóan tudok nyilatkozni, és bár megérdemelnék, most nem sorolom fel a zenekar többi tagját. Legyen elég annyi, mindegyikük mestere a hangszerének, ráadásul alázattal zenélnek. Itt is akad persze, amit nevezhetnénk zenei magamutogatásnak, netán túlzásba vitt technikai bemutatónak, de erről nincs szó. Mégpedig azért nem, mert véleményem szerint minden ilyen jellegű témának is helye van az adott nótákban.
A lemez természetesen nagyon jól szól, de nem is hiszem, hogy bárki feltételezte volna az ellenkezőjét. És hát a lemezborítón is el lehet csemegézni.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.