A Pearl Jam, hogy úgy mondjam a szívem csücske. Természetesen elsősorban az első két lemezükkel vagyok a legnagyobb barátságban, de az azt követőket is tudom értékelni. Az 1996-os turnéjuk pesti állomását (még anno a BS-ben) az eddigi „pályafutásom” egyik jelentős koncertjeként tartom számon.
Szóval kíváncsian vártam a kilencedik lemezt. Már csak azért is, mert a felvezetésként elővezetett The Fixer igencsak tetszetős darab volt.
Azzal persze tisztában voltam, hogy nem fognak visszaásni a gyökerekhez, legalábbis nem abban az értelemben, hogy az első két-három albumot tekintjük kiindulópontnak a Backspacer megítélésekor. Másrészt viszont ezen a lemezen is érezni, hogy a hatásaik, az amerikai folk-rock, megkockáztatom, hogy halványan még némi country is előtérbe kerül.
Mindenesetre, most jónéhány hallgatáson túl úgy érzem, ez az album, ha nem is lesz örök kedvenc a Pearl Jam sorból, azért a gyakran hallgatott albumaik közé kerül. Hisz jó néhány dalt találtam a Backspacer-en, ami nagy valószínűséggel koncerten is előkerül (mint ahogy a weben fellelhető setlisták is bizonyítják elő is kerül).
Szóval, ez a lemezanyag egy jó hangulatban lévő, felszabadultan alkotó csapatot mutat. Itt nem találtam igazi üresjáratot sem, ami valljuk be egyes lemezeken megjelent. Például a Vitalogy-t épp emiatt nem is szoktam hallgatni. Na, de vissza a Backspacer dalaihoz. A lemez első felében a pörgősebb daloké a terep.
A nyitó Gonna See My Friend rögtön megadja az alaphangot, majd jön a kedvencem a lemezről, a Got Some.
Aztán a már említett klipes The Fixer-t követi a Johhny Guitar. Ha jól vettem ki a szövegből ezzel valamelyest emléket állítanak a hatvanegy éves korában a színpadon (gitárszóló közben) elhunyt amerikai blues/funk zenész Johnny „Guitar” Watson-nak. Ennek ellenére vagy tán épp ezért ez is a tempós tételek.
A dalok innen kissé lelassulnak, melankólikusabbá válik a lemez, de azt korántsem mondanám, hogy gyengébb dalok sorakoznak ebben a szekcióban. A Just Breathe például Nothingman (a Vitalogy-ról az egyik, ami „megmentette” azt a lemezt) testvére is lehetne.
Azért itt is felpörög néha a banda, például a Supersonic egy jó gyors téma, ami ugyan nem lesz klasszikus, de ettől még jól áll Nekik, s egy-egy koncerten talán még fel is pörgetheti a hangulatot. A Force of Nature meg jó kis örömzene, akusztikus gitárral, felszabadultan.
A záró The End meg amellett, hogy egy búcsúzkodós, elmúlós szövegű egyszerű kis nóta, van benne finomság is. Bár gondolom a vonósok samplerről mennek. Viszont nagyon passzol a hangulathoz.
A hangzás természetesen kiváló, a borító ötletes, bár nem biztos, hogy pont ehhez a lemezükhöz illik leginkább.
Összességében azt mondanám, hogy ez a lemez szélsőségektől mentes, kortalan rockzene. Hogy aztán mennyire állja meg a helyét, akár csak a zenekar életművében is azt majd az idő eldönti. Nekem ez most hosszú idő után az első olyan lemezük, melyért maradéktalanul tudok lelkesedni.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.