A lengyelek prog muzsikában mindíg hoznak valami szerethetőt. Számomra legalábbis. Hisz az egyre ismertebb Riverside (koncert is lesz ám hamarosan!) meg a Lunatic Soul is napjaink kiemelkedő csapata, hogy csak egy-két példát említsek. S most itt a VoTuM második lemeze, a Metafiction, ami szintén minőségi zenét rejt.
A varsói hatos pszichedelikus progos rock/metalt játszik, amiben igen fontos szerepet kapnak az érzések, az álmodozós hangulatok, a melankolikus búskomorság, valamint a letargikus atmoszféra.
A zenekar 2003 óta létezik, azonban az első lemezük (Time must have a stop) csak 2008-ban jelent meg. A dícsérő kritikák hatására valamennyi kontinensre eljutott a lemez.
A friss lemezanyagot tavaly nyáron rögzítették, s a kiadói infólap szerint Opeth, Anathema, Porcupine Tree rajongóknak ajánlott. (Ebben egyet is értünk.) Nekem még több alkalommal a Fates Warning neve is beugrott. De a Pink Floyd-ért lelkesedők is tehetnek vele egy próbát, a csalódás – szerintem – kizárt.
A Metafiction konceptlemez. Akárcsak elődje, de az új alkotást valahogy egységesebbnek érzem, s ez elsősorban hangulatában jelenik meg.
Az emberi érzésekbe – bár ez nem egy nagy újdonság – kalauzol el a csapat bő negyvenegy percben, hét dalban, de ezt olyan atmoszférikusan teszik, hogy oda kell figyelni a lemezre. Nem mondom, hogy a dalok külön-külön nem állják meg a helyüket, mert önmagukban is kerek egészet alkotnak az egyes tételek (erről majd később), de egyben hallgatva, ráhangolódva azért jóval többet ad ez az album. Pont ez az, ami miatt a Metafiction-t többre értékelem a debütáló lemezüknél.
De, hogy beszéljünk az egyes dalokról is, s közben megemlítem a két legnagyobb kedvencem is.
Már a nyitó Falling Dream sem gyenge, de a másodikként érkező, kicsit a korai Dream Theater-t idéző nyitással induló Glassy Essence az, ami azzal a rögtön ható refrénnel meggyőzött.
A Home, de még inkább a negyedikként érkező Faces pedig engem a Fates Warning A Pleasant Shades of Grey korszakos dolgaira emlékeztet, annak hangulatát juttatja eszembe, s mivel azt a lemezt is az örök kedvenceim között tartom számon. Szóval ez a két nóta a maga melankóliájával tud a legmesszebbre repíteni, s ebből a melankólikus „kábulatból” szinte kiránt a Stranger Than Fiction (a második kedvenc!), ami a lemez legtempósabb tétele. S a dalban találjuk a legváltozatosabb vokalizálást is. Itt aztán a kissé effektezett üvöltéstől a szárnyaló refrénig szinte minden előfordul. Itt jegyezném meg, hogy Maciej Kosinski személyében olyan énekessel rendelkezik a banda, akit egyértelműen a Ray Alder/Geoff Tate fémjelezte felső ligába sorolok.
Az Indifferent kissé visszaránt a „földre”, majd a záró December 20th című tételben szintén sok minden történik. Ahogy énekileg a Stranger, úgy zeneileg ez a legváltozatosabb szám. Itt még némi jazz-es kalandozást is érzek.
S bár a majdnem kilenc és fél percével az album leghosszabbja, mégsem fordul unalomba. Köszönhető ez a zenekar kifinomult zeneszerzői tehetségének.
Az éneket már említettem, de igazából fel kellene sorolnom a teljes tagságot, mivel úgy érzem midannyian tudásuk, érzéseik legjavát tették ebbe a dalcsokorba. Azért mégiscsak kiemelem a billentyűs Zbigniew Szatkowski-t, akinek teljesítménye számomra azért kiemelkedik. A hangulati tényezőt nagyban befolyásolják a témái.
A lemezborító remek munka, sokat sejtet. A hangzásról meg kár is beszélni, természetesen nem hagy kívánnivalót maga után, sőt!
Számomra az év első kellemes meglepetése. Bátran jelentem ki, hogy új kedvencet avattam.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.