A HARD zenekar története nem hétköznapi. Kezdve onnan, hogy annak idején (2004-ben) néhány – nevezzük így – veterán hazai muzsikus összejött, hogy hard rockot játszon. Ebben az időben még Kalapács Józsi állt a mikrofon mögött, s régi Edda tagok (Csillik Zsolt –gitár, Donászy Tibor – dob, aki később váltotta Váry Zoltánt (ex-Sing Sing, Kiss Forever Band) Mirkovics Gábor – basszusgitár) alkották a csapatot. Ez a felállás némi változással ugyan, egy bemutatkozó EP-t és két lemezt hozott össze. Majd BZ-vel (Bátky Zoltán – Wendigo, PhoeniX Files, After Crying, Hungarian Queen Tribute)összehoztak egy angol nyelvű anyagot, igaz azt H.A.R.D. néven, válogatva a korábbi kiadványok legerősebbnek ítélt dalaiból. És azt hiszem ezt tekinthetjük kiindulópontnak, hisz ezután pörögtek fel az események. Nagy vonalakban: a világhírű producer, Beau Hill felfigyelt rájuk és átkeverte néhány nótájukat, majd erre a német Aor Heaven kiadó is felfigyelt és szinte a világ összes pontján terjesztette a Traveler-t. Ezutaán a neves www.melodickrock.com oldal őket választotta a hét előadójának. Majd BZ-t a Baltimoore soraiból is ismerhető svéd Björn Lodin énekes váltotta, s ezzel is elérkeztünk jelen írás tárgyához.
Szóval Björn, aki a Time Is Waiting For No One lemez producereként is működött egyben jó választás volt. Azt azért hozzáteszem, számomra mind Kalapács, mind BZ hangjával jobban bejött a Hard/H.A.R.D., bár azért már Björn hangjával is kezdek megbarátkozni, itt-ott már tetszik is.
A zene meg eddig (értsd: az előző lemezeken) sem volt gyenge, most viszont léptek egyet előre. Valószínű ez is köszönhető az új énekesnek, aki a dalszerzésben is aktívan részt vett, a stúdiós tapasztalata (meg a saját stúdiója) is nyilván nagyban hozzájárult ahhoz, hogy nemzetközi mércével mérten is színvonalas anyag született.
Bár a hard rock nem teljesen a kedvenc zeneirányzatom, azért egy-két kedvencem akad itt is. Meg azért ami jó, az jó, s jólesik néha más stílusokba is kirándulni.
Ami ebben a lemezben tetszik, hogy sikerült eltérő karakterű dalokkal megtölteni a sodró lendületű címadótól vagy az Into The Fire-től kezdve a megadallamos Lonesome Loneliness-en és a félballadisztikus/ Nona-n át a tényleg andalgós záró tételig, a Four-leaf Clover-ig. Ráadásul végig egyenletes a színvonal is.
A zenészekről meg nincs mit mondani. Annyit talán mégis, hogy vendégként Thomas Larsson szerepel szólógitáron (mivel Csillag Endrét az utolsó pillanatban helyettesíteni kellett), aki szintén Baltimoore tag, s megfordult Glenn Hughes mellett is, szóval legyen elég annyi, hogy profi a javából. És a már említett Lonesome Loneliness-ben Hammondon a szintén Baltimoore-tag Örjan Fernkvist zenél. Azt hiszem, ha kedvencet kellene megneveznem a lemezről ez mindenképp ott lenne az első háromban, a címadó Time Is Waiting For No One és a Love Goes With Anything mellett. Aztán persze lehet, hogy más alaklommal másik nótkat neveznék meg, hisz egységesen erős ez a lemezanyag. nem véletlen, hogy a hírek szerint a tematikus rádióadókon a lemez több dala is rendszeresen felhangzik.
Amivel viszont nem vagyok kibékülve, az a lemez grafikai kivitelezése. A borító még elmegy, de belül nem sok a látnivaló, az a karikatúra meg a végén (bár ötletes) szerintem totál rontja a képet, valahogy nekem egyáltalán nem illik ide.
De, hogy ne ilyen negatív hangnemben zárjam az ismertetőt ki kell emelnem, hogy a hangzás kiváló. Hallatszik, hogy Björn stúdiójában nem szorított az idő, volt lehetőség a maximumot kihozni.
Az meg egy dícsérendő gesztus a banda részéről, hogy a hazai rajongókhoz a Hammer mellékleteként juttatták el a lemezt, bár a lemezt világszerte a brit Escape terjeszti.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.