A dán Section A zenekart Torben Enevoldsen gitáros hívta életre még 2001-ben, hogy az instrumentális lemezek után valami másban is kipróbálja magát. A csapatot viszonylag gyorsan összehozta, a dobos posztra német Vanden Plas-ból Andreas Lill került, az énekes pedig az ex-Lion’s Share torok, Andy Engberg lett.
2003-ban jelentkeztek a The Seventh Sign c. albummal, ahol vendégként felbukkan a billentyűknél néhány szóló erejéig Derek Sherinian (Planet X, korábban Dream Theater), valamint Günter Werno a Vanden Plas-ból.
A 2006-os Parallel Lives lemezt követi most a friss anyag, amit az előzőhöz hasonlóan ismét új dobossal vettek fel. A jelenlegi ütős Thomas Heintzelmann, aki Torben régi társa a Decoy zenekarból.
A friss lemezt tehát az Andy-Torben-Thomas trió rögzatette, a billentyűs szólókat pedig ismét „kiadták”, a Circus Maximus-os Lasse Finbraten írta meg Enevoldsennel együtt, s a Land Of The Desert Sun-ét Ő is játszotta fel az albumra.
Az első hallgatások során – bár ez azért viszonylag ritkán fordul elő – sikerült eléggé lefülelnem az anyagot, s nagyjából ki is alakult a véleményem ami a további hallgatások alkalmával sem változott jelentősen.
Szóval érdekes anyag ez, mindamellett, hogy túl sokat nem tesz hozzá ahhoz a stílushoz, amit úgy nevezünk dalamos, progresszív metal. A kiadói infólap legalábbis ebbe a kategóriába helyezte a csapatot és igazából egyet is tudok ezzel érteni. Azzal meg még inkább, ahogy Torben fogalmaz: „alapvetően ez még mindig nagyon dallamos hard rock enyhe progos befolyással.”
Első hallgatáskor a Dream Theater dolgai jutottak eszembe, de ez csak ilyen érzés szinten. Aztán persze sok más hatás is felfedezhető a Sacrifice dalait hallgatva. A keményebb hard rocktól (Intoxicated) a technikás progresszív jellegű témákig. Ez utóbbinál azért semmiképp sem a szó igazi értelmében vett progresszivitást kell érteni, hanem azt, amit korábban, jóval korábban előremutatónak neveztünk, s amit számos zenekar épített be, használt fel a dalaiban.
Felfedezhetők még a neoklasszikus gitárvirgák (figyeljük csak meg a Heroes bevezetőjét), ez meg a Stratovariust juttatta eszembe.
A gitárok mellett nagy szerep jut a billentyűs hangszereknek is. Általában a szinezést biztosítják, de amikor előtérbe kerül, szólisztikus szerephez jut akkor is élvezetes. Azonban számomra egy-két helyen – például a már említett Land Of The Desert Sun esetében – kicsit elcsépelt a hangzása.
Az énekes Andy Engberg teljesítményével elégedett vagyok, igyekszik változatos témákkal erősíteni a dalokat, azt azonban semmiképp nem mondanám, hogy kiemelkedőt nyújtana. Semmi olyat nem mutat fel, amitől kiemelkedne a stílus énekesei közül. Viszont a refrénekre nagy hangsúlyt helyeztek, s ez nálam jó pont.
A dobosról Enevoldsen azt nyilatkozta, hogy csatlakozásával a banda előtt technikailag új kapuk nyíltak meg. Azt el kell ismerni, hogy tényleg ügyes témákat üt Thomas Heintzelmann, ráadásul a duplázót is gyakran használja, s nem öncélúan. Egyedül a dobok kissé steril volta vesz el a teljesítményéből egy keveset.
A nóták tempója ritkán lassul középtempó alá, talán csak a komótos bólogatásra késztető Danger-nél fordul ez elő.
Összefoglalóként azt mondhatom, hogy a dallamos hard rock híveinek érdemes próbálkozniuk a lemezzel, illetve azok is találhatnak kedvükre valót rajta, akik a technikásabb, virtuózabb témákat keresik egy-egy új albumon.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.