Az Iron Maiden egy élő legenda! Nincs mese, ez van. Ennek ellenére nem mondanám magam a banda rajongójának. A ’80-as években kiadott lemezeik közül sem szeretem mindet, viszont a Somewhere in Time, Seventh Son of a Seventh Son kettőst zseniálisnak tartom!
Ezeket az albumokat még manapság is szívesen hallgatom, pedig már jó pár éve eltávolodtam a klasszikus heavy metaltól.
A Bruce és Adrian visszatérése óta készült opuszaikkal úgy vagyok, hogy kíváncsiságból meghallgattam őket, de nagyon hamar ki is koptak a lejátszómból.
Ezért különösebb elvárások nélkül fogtam hozzá a legendás csapat 15. stúdiólemezének hallgatásához
.
És ahogy a lemez elkezdődött majdnem dobtam egy hátast!
Agyon torzított bőgőtémával, be-be úszó space-es gitárokkal, érdekes dobhangzással, majd jó kis kétlábgéppel indít a Satellite 15, ami a címadó nóta introjaként is felfogható.
Na hát ez minden, csak nem tipikus Maiden!
A címadó már tipikusabb slágeres téma és bár eleinte furcsa volt, hogy a refrénkirály Dickinson miért nem erőltette meg jobban magát, hisz refrénként a dal címét skandálja, de idővel megbékültem a dallal.
A lemezt felvezető El Dorado nem telitalálat, talán ezt mondanám a leginkább tölteléknótának.
Persze nem rossz (főleg a dobtémák jönnek be!), de nem is kimagasló.
Az ezt követő két dal egyértelműen Bruce szólólemezeit juttatja eszembe, főleg a heveny libabőrt eredményező verzéik miatt.
A viszonylag rövidebb szerzemények sorát az Alchemist zárja, hogy aztán kezdetét vegye a progresszív elemekkel bőven átitatott monstrumok sora.
Tehát egyértelmű, hogy a lemez második fele nehezebb dió, hisz hosszú, rétegzett dalok jönnek egymás után, amik csak jó pár hallgatás után tárják fel igazán értékeiket.
Viszont ekkora késztetést még sosem éreztem egy lemezüknél sem arra, hogy újra és újra elindítsam a play gombot!
Hiába no, a Final Frontierhez idő kell, el kell benne merülni és higgyétek el meg fogja hálálni!
Az Isle of Avalontól nálam 10 pontos a lemez, minden egyes másodperce aranyat ér!
Fantasztikus énekdallamok, hihetetlen gitár, dob, basszusjáték, egy nagyszerű, lélegző hangzásba pácolva.
Nicko lábdobjátékát a régi lemezeken szinte egyáltalán nem lehetett hallani.
Bezzeg most!
Dobhangzás szempontjából egyértelműen a legjobb album a Final Frontier!
De az olyan nóták, mint a Starblind meg is kívánják a jó hangzást, mert így csak a süket nem veszi észre, hogy nem akármilyen témákat üt McBrain bátyó, a refrén alatti durván atipikus, szinte már popos gitárdíszítés csak hab a tortán.
Egy szó, mint száz, aki eddig a Maident elkönyvelte a heavy metal AC/DC-jeként, az meg fog lepődni a lemez hallatán.
Meg merem kockáztatni, hogy ez pályafutásuk legbátrabb lemeze!
Hamisítatlan Iron Maiden, mégis szokatlanabb, kísérletezősebb, mint bármi, amit ’88 óta kiadtak a kezeik közül!
Én emiatt csakis tisztelni tudom őket!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.