Itt ez a nyíregyházi zenekar, akikre már nem lehet azt mondani, hogy fiatal csapat, mert már a tizedik évüket tapossák. Mégis mondhatjuk, hogy teljesen ismeretlenül kerültek a látókörünkbe.
Az igazság az, hogy amikor megkeresték a szerkesztőséget, hogy írjunk ismertetőt a friss lemezükről, rögtön megsasoltam a MySpace oldalukat, s tetszett is, amit ott hallottam. Így bátran bevállaltam a Fact & Fiction One Note In A Music System című hat dalból álló lemezét. Aztán kis túlzással majdnem beletört a bicskám. Mégpedig azért, mert a dalok bár tetszetősek, nehéz beléjük kapaszkodni, nehezen sikerült végleges véleményt formálnom.
A srácok (Finna Csaba – gitár, ének, Alexa László – gitár, Boros József – dobok, Jung Tibor – basszusgitár) saját bevallásuk szerint a progresszív rock/metál stílusban alkotnak. Ezzel többé-kevésbé egyet is tudok érteni, mert bőven vannak progos megoldásaik. Még akkor is, ha – közhely ugyan – de a szó eredeti értelmétől távol vannak.
A hat tételt majd 50 percben fejtik ki, kis fejszámolással kijön, hogy nem a közhelyesen három perces rádiós dolgokkal van dolgunk. Ami nem lenne baj, de nem is vált előnyére, legalábbis nekem könnyítette meg a dolgomat.
Igazándiból két zenekar neve merült fel bennem konkrétan a lemez hallgatása közben.
Ezek közül a nyitó Strange Lifeology, meg az Endless Deep Cave c. nótánál is az egyik hazai kedvencem, a The Bedlam demós korszakát érzem visszaköszönni egyes megoldásokban.
A másik ilyen felmerülő csapat szintén hazai, a Wendigo. Az ő megoldásaikhoz hasonlókat érzek a Floating Planet-ben.
Papíron tetszetős a képlet, a dalokban találunk jó néhány kiváló megoldást a hangszeresektől, de még ének fronton is. Bár Finna Csaba hangját azért kevésnek érzem, igaz, hogy a biográfiájukban azt írják, hogy csak „örökölte” az énekesi posztot. Azért a helyükben nem mondanék le egy erősebb torokkal rendelkező énekes felkutatásáról. Igaz, a Myth about confidence-ben a The Cure-os Robert Smith-t idéző dallamai nekem tetszenek. A dal végén meg ilyen neoprogos dolgai vannak, ami a Pendragon-t juttatta eszembe.
Ami nem igazán tetszik, hogy egyrészt hosszúak a dalok – legrövidebb Floating Planet is több, mint öt perces – ám ehhez képest nem annyira izgalmas egyik sem, hogy a figyelmet ébren tartsa. Nekem háttérzeneként jól funkcionál, utólag kellemesnek is találom, de sajna nincs annyira egyéni és különleges, hogy hosszabb távon is emlékezzek rá. Még azt sem tudom rá mondani, hogy elsőre felismerhető lenne.
Ez persze nem jelenti azt, hogy rossz lenne az anyag, csak az én ízlésemnek kevés benne a megjegyezhető dallam, valahogy nem áll össze az egész. Hiába tudnak zenélni professzionális módon a srácok. A hangzással sincs különösebb probléma, nem mondom, hogy nem hallottam pengébb megszólalást, de alapvetően rendben van.
Végül a külcsínről egy-két gondolat. Számomra tetszetős a grafikai munka annak ellenére is, hogy csak egy egyszerű kihajthatós borítóval készült, ami a dalszövegeken és a bandafotón túl sok információt nem tartalmaz. A rajzolt képi világ azonban megragadja a szemet, s érzésem szerint jól passzol a zenéhez.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.