A jubileumi Riverside turné vendégeként májusban már járt nálunk a Tides From Nebula nevű lengyel csapat. Most a második albumuk, az Earthshine bemutatása kapcsán jól is jött az említett turné.
A négytagú zenekar 2008-ban alakult, majd 2009-ben ki is hozták bemutatkozó lemezüket, Aura címmel, ami mind a kritikusok, mind a közönség részéről kedvező fogadtatásban részesült. Lengyelországban bekerült a Polish Weekly éves Top10-jébe, valamint a Teraz Rock-nál 2009 negyedik legjobb debütáló albumának választották. Ezután jöttek a turnék, olyan csapatok táraságában, mint a This Will Destroy You (US), az Oceansize (UK), a Pure Reason Revolution (UK), az Ulver (Nor), a Shrinebuilder (US), majd a Caspian (US) és a God Is An Astronaut (IRL) társaságában is mentek egy kört Európában. Ezzel meg is alapozták rajongói bázisukat bizonyos értelemben.
A 2009-es év végén már neki is láttak a második lemezük megírásának, s az Earthshine dalai 2010 első felében el is készültek. Stúdiózni aztán elvonultak a lengyel hegyek közé, hogy kiszakadjanak a hétköznapok világából. Ennek eredménye – a csapat és a kiadói infólap szerint -, hogy ez az inspiráló környezet rá is nyomta bélyegét a felvételre, ami érzelmes, energikus lett. A lemez producere Zbigniew Preisner, filmes és színházi körökben elismert és világhírű zeneszerző volt, aki maga ajánlkozott a csapatnál, miután a rádióban hallotta őket. Nem tudom mennyire mutatott irányt a srácoknak, a korábbi albumot sem ismerem, de a végeredmény eléggé filmzenés lett.
The Fall Of Leviathan by TidesFromNebula
Egyébként talán ezt a fajta muzsikát lehet a post rock kategóriába sorolni. Nekem kissé tömény a változatossága ellenére is. A Shock magazinos koncertbeszámolóban olvastam, hogy a dalaik mintha a ’94 körüli Anathema dalok egyes részeiből lennének összegyúrva, s belegondolva van is ebben valami. Nekem még olyan előadók jutottak eszembe a lemezt hallgatva, mint a Dredg, a Riverside frontemberének Lunatic Soul projectje, sőt még talán a Pink Floyd/David Gilmour emlegetése se nagy mellélövés. Szóval a majd’ ötvenhárom perces lemezen nyolc tételben ilyen atmoszférikus cucc található, ami simán elképzelhető filmzeneként is. Háttérzeneként kiválóan funkcionál, de talán egy dalt emelnék ki, ami valamilyen rejtélyes oknál fogva jobban megragadott, s ez a Caravans.
Összességében viszont nekem hiányzik az ének. Emiatt kissé vontatottnak érzem, függetlenül attól, hogy az egyes témák ötletesek, a számok nem egy kaptafára készültek, de talán a dalok hiányoznak. A hangzás persze teljesen oké, de ez el is várható. A borítóról meg csak annyit, hogy olyan, mint a zene. Az alapokat felfogom, de az összhatást nekem nem sikerült megfejteni. Nem is lettem rajongó…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.