A lengyelektől általánosságban mostanában csak jó zene érkezik, sőt nem túlzás az sem, hogy egyéni. Na a The Sixpounder nem az. Nagyon nem. Persze, ha hajlandó vagyok ettől eltekinteni, akkor még elfogadhatónak is nevezhetjük a banda bemutatkozó lemezét. Persze lehet, hogy bennem van a hiba, hogy nem tudok lelkesedni úgy, mint zenekari biográfiában hivatkozott ismertetők szerzői. Tény, hogy zenélni, dalokat írni tudnak, de az egyéniséget sikerült nagyon elrejteniük.
.jpg)
De vágjunk bele! A promólap szerint a stílus groove/metal/alternatív. Ebből még akár valami egyéni is kisülhetne, de a tucatnyi saját dalt és a Slayer Bloodline-jának átiratát rejtő album szerintem nem sokat tesz hozzá a metal zenéhez.
Önmagukat, illetve zenéjüket a következőképp definiálják: „a rock and roll szellemének és a metal kísértetének kombinációja”, ez a promólap szerint annyit tesz, mint nagyon energikus, modern gitárhangzás tele a Pantera és a Lamb Of God dinamikájával, valamint In Flames -es dallamokkal. Ennyire eltalált beharangozót egyébként rég olvastam, mert nyugodtan készpénznek is vehetitek a Pantera és az In Flames hasonlatot. Ezen a lemezen azok talán fognak tudni csemegézni, akiknek a svédek az utóbbi időkben nem produkálnak elfogadhatót és szeretik a Panterás megmozdulásokat. Persze emlegethetünk még olyan neveket, mint a Soilwork, Scar Symmetry is, a Lamb Of God hasonlatot inkább nem elemezném.
Hogy azért őszinte legyek, a helyzet nem annyira tragikus, mint a bevezetőből kitűnik, hisz az énekes szövegíró Frantic Phil és a fő dalszerző gitáros Paul Shrill által életre hívott csapat tud zenélni, tud dalokat írni, mindezt profin teszik, s valószínűleg jól is adják el magukat, amit bizonyít tavalyi Wacken Metal Battle megnyerése is, aminek eredményeképp fel is léphettek a fesztiválon. Talán a tempókon még variálhattak volna kicsit, hogy ne folyjon össze ennyire a 43 perces lemez.
Az albumot intro (Going To Hell…) és outro (…Permission Granted) keretezi, s a végén extraként a már említett feldolgozás zárja.
Érdekes a Last True Cowboy Manifesto elején a country-s, tábortüzes gitározás, ami aztán Panterába vált (cowboys from polish hell, he-he), Fridén-es vokalizálással.
Meg kell említeni, hogy azért tudnak jó refréneket hozni, ami a fentiek ellenére pozitív irányba billenti a mérleg nyelvét. Ilyen például a The Moment of Triumph.
A kicsit (de csak egy hangyányit) kilóg a lemezről a Stephanie, amibe ilyen szövegmondós részek is kerültek, s inkább ilyen metalcore-os beütésűnek mondanám az egészet.
A végére felrakott Slayer feldolgozás meg korrekt, de egyrészt annyira nem jó, mint az eredeti, másrészt nem is tesz hozzá semmit, amitől érdekes lehetne.
A lengyel The Sixpounder első 13 nótás albuma, a Going To Hell? Permission Granted! összességében kicsit csalódás, mert ebből akár valami jó is kisülhetett volna. Talán legközelebb. Mindenesetre élőben megfelelő színpadi munkával és optimális hangzással hatásos és akár élvezhető is lehet.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.