A francia Akin nem egy átlagos zenekar. Nem elég, hogy heten vannak, mint a gonoszok, de új lemezükön még egy négytagú vonós szekció is közreműködik, ezzel szinte új stílust teremtve, amit én önkényesen kamaraprognak neveztem el.:D
Természetesen nem új keletű a progresszív rock és a szimfonikus zene házasítása, gondoljunk csak a Yes, vagy a King Crimson lemezeire, akik már a ’60-as évek végén, ’70-es évek elején készítettek ilyen fúziós dalokat.
A különbség csak annyi, hogy az Akin lemezén nagyobb teret kapnak a vonósok, de szerencsére sikerült nagyon jól eltalálni az arányokat, ugyanis nem nyomják el a gitárokat, viszont nagyon szépen egészítik ki azokat, gazdagítják, díszítik a csapat zenéjét!
Énekesnőjük, Adeline hangja is passzol a zenéhez, nem az áriázós iskolát képviseli, de kellemes a hangszíne, fogósak a dallamai.
Már a másodikként felcsendülő Cassandrában benne van a slágerpotenciál, hisz első hallásra ragadnak az énekdallamok, de a When is nagyon erős ezen a téren, ahol a verzénél még Anneke neve is beugrik.
Ahhoz képest, hogy szinte az összes dalban kb. 10 hangszer szólal meg, mégsem tömények a szerzemények, sőt inkább szellősnek mondanám őket.
Nem is baj ez, hisz így tökéletesen ki lehet hallani a legapróbb finomságokat, trükkös hangszerelési megoldásokat is, és az is nyilvánvalóvá válik, hogy a zenészek nagyon képzettek és ugyanúgy otthon vannak a rock/metal zenékben, mint a jazzben, vagy épp a klasszikus zenében.
Az Enter Spacemanben a szólógitáros, Matthieu a gitártudása mellett az énektudását is megcsillogtatja, ha csak rövid időre is. Nincs rossz hangja, bár egy kicsit „másfeles”, de hát ugye a nagy prog elődök énekesei is hasonló orgánummal rendelkeztek…
A No Second Ride-ot érzem a lemez slágerének, bár szinte az összes nóta olyan, hogy még azoknak is bejöhet, akik nem éppen a rock/metal zenéket preferálják.
A Resilience a fuvolás kezdésével a Jethro Tullra hajaz, Adeline nagyon szép hajlításokkal operál és a narráció (Tom O’Bedlam olvas fel egy versrészletet) is illik a képbe, a vonósok pedig nagyon erős atmoszférát teremtenek.
Tom szavalásával kezdődik az egyébként ének nélküli Miller’s End, amiben minden megvan, mi szem-szájnak ingere: egy kis szitár-effekt és az eddig is fel-felbukkanó, de most nagyobb dózisban adagolt konga is színesíti a hangképet.
Kíváncsi vagyok milyen jövő, sors vár az Akinra, ugyanis egy nagyon igényes album lett a The Way Things End és nyilvánvaló, hogy nem tucat-progot játszanak.
Persze ez nem biztos, hogy előny, mert talán egy 628. Dream Theater-kópiát könnyebb eladni, mint egy karakteres, saját hangzásvilággal rendelkező csapatot.
Ne így legyen!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.