A Redemption nekem – biztosan Ray Alder miatt – a Fates Warning kistestvéreként élt a tudatomban. Aldert nagyra tartom, mégis ezzel a csapatával bevallom őszintén nem kerültem valami közvetlen kapcsolatba. Igazából, most az ismertető írásakor kerestem rá, s meg kellett állapítanom, hogy a 2005-ös második lemezükön kívül (The Fullness Of Time – amin Ray bemutatkozott), a 2007-es The Origins Of Ruin, valamint a 2009-es koncertfelvételük, a Frozen In The Moment – Live In Atlanta van meg, de igazán felidézni nem nagyon tudok belőle semmit. Azaz nagy valószínűséggel túl nagy hatással nem volt rám…
Szóval egy afféle konceptlemeznek is nevezhető anyagot hozott ki a csapat. Az összekötő szál az alapító-gitáros Nick van Dyk néhány éve megállapított betegsége (leukémia), ami miatt a dokik kb. 3-5 évet jósoltak neki. Nos ilyenkor az ember nyilván elgondolkodik, számot vet, átértékel bizonyos dolgokat. Aztán, amikor szerencsére mégis sikerül túlélni, akkor mit is tehet a zenész, megírja, kiírja magából a traumát és a megkönnyebbülést.
Szóval This Mortal Coil nem egy könnyed anyag, viszont ráadásképp jó hosszú is a maga bő 71 percével. És talán itt keresendő az ok, amiért nem tudok maradéktalanul lelkesedni érte. Egyszerűen ez túl hosszú ez a 11 dalos anyag. Ami még persze ettől nem is lenne gond, de bár szinte minden dalban találok értéket, szeretni való momentumot összességében mégis kevés nótát tudnék kiemelni.
Rögtön a nyitó Path Of The Whirlwind-ben annyira tipikusan Ray Alder-es énektémák vannak, hogy csak az nem asszociál a Fates Warning-ra, aki még sosem hallott a csapatról (van ilyen?), ráadásul a zene sem áll távol Matheosék világától. Igaz, később meg némi újabb kori Dream Theater hatás is érezhető billentyűs téren.
Kiemelkedő még szerintem a Blink Of An Eye, ami számomra megint csak a FW-t idézi. És nem kizárólag Ray miatt. Azután a No Tickets To The Funeral, amit meg a refrénje miatt tudok ajánlani. Azután ott a némiképp technos hatású, Noonday Devil, aminek megint csak elég emlékezetes refrént sikerült összehozni és ennél meg mintha a Nevermore szellemisége ugrana be, de ez lehet, hogy csak az én hülyeségem.
A Let It Rain ilyen fél-lírai cucc, ami kis pihenőt engedélyez. A Perfect számomra olyan prog rock bandákat idéz, mint a Threshold vagy a Spock’s Beard.
Van tehát csemegézni való a lemezen, mert hát akár a dalok hangszerelését tekintjük, nem nagyon lehet belekötni, ahogy az előadásba sem. Nekem is csak a már említett problémám van az albummal, azaz, hogy keveslem az emlékezetes, fülbe ragadó dalokat. Ezt leszámítva azonban nem nagyon lehet belekötni. Az meg egyenesen pozitívum, hogy mennyi érzelem szorult a lemezbe.
Ráadásul a Travis Smith által jegyzett borító is passzol a hangulathoz.
A lemez jó szokás szerint megtalálható egy nagyon különleges limitált Digipak változatban is, amibe a bónusz lemezen olyan előadók hat dalát vették fel, mint Elton John, a Starship, a Toto, a Journey, az UFO és Tori Amos.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.