Szerintem több szempontból is párhuzam vonható a post rock/metal és a metalcore stílus között. Nagyjából egy időben alakultak ki, vagyis aggatták rájuk az új stílus meghatározást szolgáló címkét, és bár vannak mindkettőben különböző variációk (pl.: csak extrém énekkel operáló, váltott éneket használó, instrumentális…), mégis a legtöbb banda ugyanazokat a paneleket használja.
Az ukrán Starchitect a post rock/metal halmazokba sorolható, azon belül is az extrém vokalizálást alkalmazó csapatok közé.
És természetesen rájuk is érvényesek azok a bizonyos panelek, úgy mint erős ritmushangszer orientáltság, lebegő gitárok, amik néha mélyre hangolt riffelésbe csapnak át, a korai Neurosisra emlékeztető elkínzott ordítások, énektémák.
És ilyen bandákat azért tucat számra hallani manapság.
Némelyik jobb, némelyik rosszabb.
A Starchitect meg valahol a kettő között helyezkedik el…
Inkább metalos a hangzás, és alapjában a zene is riffelősebb, de azért részünk lehet lazább, rockosabb elszállásokban is. A kezdő The Sun, the Rain mindent felvonultat, amit egy átlagos ordibálós post metal horda úgy általában, de egy szemernyivel sem többet. A dob erőteljes, kissé kopogós, de ez is jellemző a stílusra, úgyhogy nem érheti szó a ház elejét. Itt a bőgő még nincs annyira előtérben, de a Light című nótában az is a helyére kerül. Újdonságot ez se hoz, de azért bőven hallgatható. A címéhez hű, amolyan lazább, belesz@rós hangvételű Yeah viszont egy üde színfolt! Egész kis vidám dal, és szerintem sokkal nagyobbat ütne egy jófajta dallamos énekkel. Egyszerűen jobban illene a zenei alaphoz. De még így is ez a kedvencem a lemezről, mert nagyon pozitív a kisugárzása! Nem mintha én az ilyen happy zenék híve lennék, de a lemez többi dalának szinte egyáltalán nincs hangulata, ezé viszont elég erőteljes! A végén a gitárszólóba hajló felpörgés már katarzis közeli élményt eredményez.
A Friends ehhez képest igazi ellenpont, jó súlyos, döngölő riffek betonoznak, az énekes pedig a mi Tauszik Viktorunkéhoz (Nadir) hasonló orgánummal ömleszti ránk mondanivalóját. A Silence címével ellentétben nem egy csöndes nóta, olyannyira, hogy talán ebben találhatóak a legbrutálabb riffek és a Primus man művésznéven futó dobos/énekes is ordít, mint a fába szorult féreg. A Face to Face-ben van egy kis basszus kiállás, röfög is a hangszer böszme mód! A Murder sem egy igazán gyilkos nóta, de rossznak sem mondható. Főleg az eleje tetszik, ahogy a dob meg a basszus elkezdi az alapozást, majd az építkezést.
Megrögzött post metal-fanok biztos jobban fogják értékelni az ukrán trió albumát, de szerintem a lemez közepén elhelyezett 3 dal elég jó, a 2-2 „keretnóta” viszont teljesen átlagos szerzemény.
Úgyhogy ezúttal be kell érjék egy erős közepes, már majdnem jó osztályzattal, ami számszerűleg 6.5.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.