Endless Pain
Chronicles of Death

(Nadir Music • 2011)

oldboy

2011. december 10.

0

Pontszám

6

Az Endless Pain pontosan 10 éve alakult az olaszországi Brescia-ban és a kezdetek óta agresszív thrash metalban utaznak, amibe az idők folyamán egyre több death-es fertőzés is beszivárgott. Főleg amióta két évvel ezelőtt csatlakozott hozzájuk jelenlegi énekesük, aki a kifejező „Hate” művésznéven fut. Ugyanis ő egyértelműen a death-es hörgős iskolát képviseli, tehát ének szempontjából az Endless Pain inkább death, mint thrash, zeneileg pedig a két stílus keveréke hallható a harmadik, Chronicles of Death című opuszon.

Az anyag kapcsán több dolog miatt is eszembe jutott az időutazás szó. Egyrészt a srácok a ’80-as évek death és thrash metaljának hangulatát idéző zenét tolnak, tehát modernkedés nuku, ráadásul a dalszövegeket az Olaszországban az elmúlt 20 évben elkövetett brutális, véres gyilkosságok ihlették. Szóval senki se számítson egy habkönnyű 46 percre. Már az intro is vészjósló, de a The Ascents of Golgotha-val kezdetét veszi egy 10 dalon keresztül tartó kíméletlen zúzda. Azért szerencsére nem ugyanarra a tempóra épülnek a nóták, tehát nem szuperszonikus sebességen tolják végig a lemezt és a dalokon belül is vannak tempóváltások, rövid ideig tartó leállások. Az Atrocity menetelős, döngölős riffje jó súlyos, de aztán iszonyatosan begyorsul a nóta, ropog a duplázó, Hate meg hörög, ordít, ahogy a torkán kifér. Tényleg olyan a faszi, mintha mindent és mindenkit utálna! A szólók elég primitívek és sokszor ad hoc jellegűek, szóval nem a több körös, megadallamos, vagy ultratechnikás fajták, de némelyik dalban egész hangulatosak. A Trespassing the Shores of Evil az egyik legjobban sikerült szerzemény, a refrénjét egész kellemesen hörgi végig dalos pacsirtánk és van benne egy sötét hangulatú akusztikus leállás is.

A legnagyobb ász viszont egyértelműen az előzetesen már nyilvánosságra hozott, … In Cold Blood című „Slayeriánus” szerzemény. Ezt hallva döntöttem úgy, hogy bevállalom a kritikaírást a lemezről, és ahogy sokszor lenni szokott a kedvcsinálóként megjelent dal viszi a prímet ezúttal is. Nem mondom, hogy nagyságrendekkel jobb a többi nótánál, de mégis kiemelkedik közülük! Persze a Slayer hatása szinte végig tetten érhető, de itt a legnyilvánvalóbb és a legfeelingesebb szólók is itt vannak! Ráadásul a két bárdista ugyanúgy megosztozik a szólókon, mint a King/Hanneman páros, vagyis az egyik a viszonylag dallamosabb témákért felel, míg a másik a vinnyogós, kaotikus szólókat csapatja. Sőt még külsőre is van hasonlóság, hiszen Beppe a kopasz nagyszakállú, Ste pedig a hosszú hajú, körszakállas fazon. A Memories of the Monsterben figyelemre méltó Fuso dobjátéka, főleg a cinezései és az elején Enrico bőgője is jobban érvényesül, mint a legtöbb számban. Viszont a Chronicles of Death kapcsán is igazolást nyer az a megállapítás, miszerint az igazán durva, agresszív zenékből fél óra bőven elég! Ugyanis a végére teljesen lefáraszt, maga alá gyűr.

Persze akik napi rendszerességgel hallgatnak death/thrash muzsikát és már az oviban is Slayer, vagy Obituary logo volt a jelük, azok biztos sokkal jobban fogják értékelni ezt a szó szerint gyilkos lemezt.
Viszont egy magamfajta, alapvetően prog. irányultságú, dallampárti csókának ez csupán egy erős közepes album.