Az amerikai Cormorant 2009-es debütáló lemeze, a Metazoa nem egy hétköznapi alkotás lett. A hangzást és bizonyos szempontból a zenét is egyfajta múltba révedés jellemzi, hisz a ’90-es évek eleji klasszikus melodic death metal bandák hatása mellett a ’70-es évek progresszív csapatai, hangulatai, kísérletei is visszaköszönnek.
És ez az elegy egy igen kellemes, közel 70 perces utazásra invitálta az ilyen zenékre kíváncsi hallgatókat. Tavaly év vége felé, egész pontosan december 6-án pedig a Cormorant Mikulása a Dwellings címre keresztelt új opusszal ajándékozta meg a jól viselkedő rajongókat.
Már a borító is, a maga fantasy-s, tornyos, kígyós motívumaival figyelemre méltó és ugyanez elmondható a zenei anyagra is. A The First Man hallatán megállapítható, hogy a hangzás ezúttal se egy modern, steril sound, hanem egy jóval hagyományosabb fajta, amivel nekem semmi gondom, sőt szerintem kifejezetten illik a zenéhez. De ami egyből feltűnhet bárkinek, aki ismeri a Metazoa lemezt, az a némi nemű stílusmódosítás. Direkt nem használom a váltás szót, mert nem drasztikus a dolog, csupán annyi történt, hogy a melodic death metal helyett egy black alapú zenét kapunk ezúttal, de a klasszikus progos megoldások megmaradtak, sőt némileg föl is erősödtek. És ugyanúgy jelen van egy folkos mellékzönge is. Vokális téren az első lemezen még hallható mély hörgés itt már nyomaiban sincs jelen, az extrém, károgás-szerű vokalizálás váltakozik a tiszta/dallamos énekkel. Valahol azt olvastam a Dwellingsről, hogy olyasmi a zene, mintha a kései Enslaved jammelt volna a Hammers of Misfortune-nel. És van is benne valami! A Funambulist című, 10 perces eposz, ahogy az első perc környékén egy basszusfutam után beindul azzal a baromi hatásos riffel, aztán az akusztikus leállás és az első ízben felcsendülő tiszta ének és a pár másodpercenként elpengetett 4 hang és még megannyi szín és érdekes megoldás gyakorlatilag több színt, szellemet vonultat föl, mint némelyik átlagos banda komplett diszkográfiája! A gitárszólók pedig élményszámba mennek. Nem csak ebben a dalban, hanem az összesben. A Confusion of Tongues kezdő ide-oda tekeredő gitárjai kapcsán a Mastodon neve is beugrott, de ha azt mondom, hogy a srácok biztos ismerik az Opeth és az Ansur munkásságát, akkor azt hiszem nem nagyon lövök mellé.
Arthur von Nagel bőgős/énekes pedig végig fretless basszusgitáron játszik. És nem is akárhogyan! Persze mindegyik zenész profi a hangszerén, de egy proggal fertőzött bagázs esetében ez alapkövetelmény. A Junta című nótában a narráció alatti gitár-effekt nagyon tetszik, szerencsére Matt és Nick gitárjátéka minden szempontból többdimenziós.
A Dwellings játékidő szempontjából nagyjából 10 perccel rövidebb, mint a többek által túl hosszúnak titulált Metazoa. De még így is szinte kizártnak tartom, hogy 1-2 meghallgatás után az összes rétege feltáruljon ennek az 55 perces mesés utazásnak.
Szóval érdemes rá időt szánni, mert meghálálja!
Már csak arra lennék kíváncsi, hogy milyen lenne egy olyan Cormorant lemez, amin a dallamos ének a domináns, az extrém pedig csak színesít, hangulatot fokoz…
De hátha a harmadik album majd erre a kérdésemre is megadja a választ!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.