A Chevelle nevű amerikai trió, 2007-es, Vena Sera című lemezének meghallgatását még anno emp nyugalmazott szerkesztő kolléga javasolta. És a srácok zenéje találkozott is az ízlésemmel! Általában a szakma az alternatív metal és post-grunge skatulyákat szokta emlegetni a Chevelle kapcsán, amiben van is igazság, de én szimplán modern rockzeneként határoznám meg az általuk játszott muzsikát.
Amiben érezhetőek a Tool és az A Perfect Circle fertőzések. Egyébként a banda fölfogható családi vállalkozásként is, hisz két Loeffler testvér alapította, nevezetesen Pete (ének, gitár) és Sam (dob), de 1999 és 2005 között a bőgősük is Loeffler volt, a Joe…
Azóta pedig Dean Bernardini kezeli a négyhúrost.
A nyitó Face to the Floor kezdő riffjei és Pete énekdallamai egy tipikus Chevelle nótát eredményeznek, amiben Maynard szellemét is sikerül megidézniük. A Same Old Trip is hasonló szellemben fogant, de érdemes a lemezt fejhallgatóval is megfülelni, mert olyan díszítések, hangszerelési finomságok is átjönnek azon, ami egy hifin történő hallgatás alkalmával nem feltétlenül! A Ruse kapcsán valóban jogos a post-grunge emlegetése, de itt is inkább a keenan-i iskola a mérvadó. A verzék is nagyon hatásosak, de a refrén mindent visz! Pete olyan lélekkel, átéléssel énekel, ahogy csak a legnagyobbak tudnak! Egyébként Maynard bandáin kívül még a Staind és a Deftones neve is többször beugrott, de ha körül kellene írnom a Chevelle-stílust, akkor azt mondanám, hogy egy slágeresebb, direktebb, közérthetőbb, kevésbé experimentális A Perfect Circle-t képzeljetek el.
De a slágeresség mégsem egyenlő a felületességgel, hiszen Pete dallamainak, előadásmódjának köszönhetően igazi mélysége van a zenének. A Piñata refrénje is telitalálat és Pete bátyó itt még egy fajin kis gitárszólót is megereszt. Az Envy egy gyönyörű, szomorkás darab, szívfacsaró énekdallamokkal, vonósokkal, az első kétharmada zeneileg is finom, kecses, de azért az utolsó harmadban kapunk egy kis torzított gitárt is! A címadónak van egy ipari, NIN-es jellege, úgy, hogy közben csak a három alaphangszer hallható, semmi sampler, kütyü. Maximum az effektekkel variálnak egy kicsit. Az első hallgatások alkalmával itt mintha mindig leült volna a lemez, valahogy a hátra lévő 4 dal már nem működött annyira. Aztán ráéreztem az ízükre és most már el se tudnám nélkülük képzelni az albumot. Az akusztikus gitározgatós Prima Donna például simán felfért volna az Incubus zeneileg teljesen letisztult, nyugis új opuszára…
A Clones gitártémái/dalszerkezete pedig a Nirvanát idézik, persze jóval keményebb, modernebb formában.
Hogy a címre is utaljak, végszóként annyit tudok mondani, hogy újfent megemelem a kalapomat a Chevelle legénysége előtt, mert ezúttal sem tudtak hibázni ezzel a 43 perces slágergyűjteménnyel!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.