Egyszer volt, hol nem volt, valahol Németország északnyugati részén élt egy fiatalember, Patrick Gajda, aki 2003-ban úgy döntött, továbblép; korábban helyi zenekarok basszusgitárosaként el tudom képzelni, mekkora teret kapott az önmegvalósításra, ekkor azonban szólókarrierbe kezdett, mint azt teszik manapság oly sokan egy szál gitárral és egy számítógéppel felfegyverkezve. Így született az In Ol Vendo „zenekar”, amely később a fülemnek sokkal kedvesebben csengő RacheEngel névre váltott.
Elszántságban nincs hiány, elmondása szerint ez részben az ismeretségi köre pozitív visszajelzéseinek köszönhető (mennyi rossz zenekart köszönhet vajon a világ az udvarias jó barátoknak?). A 2003 óta eltelt években sorra jöttek az egyszemélyes projekt lemezei, a 2012 tavaszán elkészült Sündenfall már a negyedik a sorban.
Emellett Patrick elbüszkélkedhet azzal, hogy 2005-ben olyan zenekarok mellett vett részt egy limitált szériás Falkenbach homage lemez elkészítésében, mint az Eluveitie, a Folkearth vagy a Bewitched. Az ő előadásában az Into The Ardent Awaited Land… című szerzeményt hallhatjuk. A dal prezentálása szerény megítélésem szerint elég jól sikerült, igaz semmit nem tesz hozzá az eredetihez, de valószínűleg ha megpróbálná, akkor morcosabb lennék.
A Falkenbach azonban ne vezessen félre senkit, a földrajzi kapcsolaton kívül nincs sok összekötő kapocs közte és a valamiféle dallamos gothic metalt játszó RacheEngel közt (itt-ott előkerül tag-ként a death metal, de azért, mert néha hörög a srác, ezt kicsit túlzásnak tartom).
Az összes szám német nyelvű, amivel alaposan leszűkül a potenciális rajongók köre; nem is tudom, a Rammstein-on kívül lett-e sikeres errefelé érthető német vokálos metal zenekar?
Az egyszemélyes zenekarok legnagyobb buktatója, hogy elég ritka az olyan zseni, aki minden hangszeren egyformán ott van; a RacheEngel esetén is sajnos akadnak gyenge pontok, a vokállal korántsem a nyelv a legnagyobb baj, hanem hogy hamiskás nagyon sokszor, és bármennyire is próbál Patrick változatosan énekelni, a helyzeten nem sokat tud javítani. Egyébként sokszor emlékeztet az énekstílusa Halász Feriére, nem is annyira a hangja miatt, hanem az erőltetett rímek miatt, bár ezért sok tizenéves kövezne meg, de gyanítom, nekik a RacheEngel simán eladható lenne.
A szintifüggönyök szintén nem mindig szerencsések, néha nagyon giccses billentyű hangszíneket használ (pl. a címadó számban). A gitár- és a basszertémák viszont többnyire egyszerű, de nagyszerű kategóriásak, hallható, hogy emberünk a húros hangszerek világából érkezett és a dalok alaptémája mind gitáron született, és ha nem is egy Yngwie Malmsteen, az élvezhető dallamokat ő nagyobb sikerrel találja meg hangszerén az említett úriembernél.
A lemez élvezeti értékén ront a hossza (is), a több mint egy órát szerintem a tartalom nem indokolja. Kissé megunhatóvá válik a végére, hogy a dalok precíz német mintára egységes szerkezetet követnek, mindegyik végén ott a „duplázós” főtéma; ez ugyan a legtöbb dalban kellemes, pl. az In deiner Hand, a Wer du bist, és a Bis zum Horizont egész slágeres lett. Az utolsó számot nem biztos, hogy el kellett volna nyújtani negyed órásra, az ötletek benne a felére sem elegendőek.
Összességében semmi kedvem lehúzni a Sündenfallt; messze áll a tökéletestől, az tény, és nagyon valószínűtlen, hogy Patrick bevegyen maga mellé egy énekest és/vagy egy billentyűst, ami a problémák egyedüli orvoslása lehetne. Ennek ellenére is nekem tetszik benne, hogy érezni, hogy az alkotó beleadott apait-anyait, ami azért szimpatikus; bár ezzel, ebben a formában a világot nem fogja megváltani, és itt se nagyon hiszem, hogy bárki rákattanna.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.