1999-ben (de gondolom sokaknak már ’97-ben) úgy tűnt, hogy a Paradicsom örökre elveszett. A Draconian Times-ig folyamatosan fölfelé ívelt a brit „gyászhuszárok” karrierje, akkoriban ők számítottak a legismertebb és legelismertebb/legnépszerűbb gothic/doom bandának. Ha úgy vesszük a ’91-es Gothic című lemezük előtt ezt a jelzőt még nem is igen használták, szóval a gothic stílus elnevezése tőlük eredeztethető. Személy szerint az első két, alapvetően még doom-death muzsikát tartalmazó opuszukért nem rajongok annyira és a Shades of God sem tartozik a kedvenc Lost albumaim közé, de amit azután produkáltak Icon és Draconian Times címszó alatt, az a méltóságteljes, borús, monumentális zenék Alfája és Omegája! Ha csak azt a két lemezt készítették volna el pályafutásuk során, akkor is bérelt helyük lenne a metal zenék képzeletbeli történelemkönyvében! Talán, sőt biztosan ők is tudták, hogy e két remekmű stílusában képtelenek lennének még egy ilyen minőségű dalcsokor megírására, ezért új utak, új irányvonal felé kacsintgattak és tettek egy merész lépést az elektronikával megtámogatott zenék irányába. És kihozták a One Second-öt, ami szerintem minden idők egyik leghatalmasabb dark rock albuma. Igaz, a régi hívek közül sokan már nem tudtak mit kezdeni ezzel a váltással és elpártoltak Nick Holmes-éktól. Akiknek viszont annyira megtetszett az elektro-vonal, hogy a ’99-es Host már leginkább egy kicsit berockosított Depeche Mode-ra emlékeztet, nem pedig a néhai gothic/doom császárokra.
Ezzel a Pálfordulással majdnem tragikus hősökké/idolokká váltak és bizonyos szempontból a hitelüket is elvesztették. Majd két, mondhatni útkereső album után mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy próbálják „újraépíteni” magukat, Greg gitárja előtérbe került, a kütyük pedig a háttérbe szorultak és visszatért a metalos hangzás, egyre több Mackintosh Mesterre jellemző harmónia és gitárszóló díszítette a dalokat. Persze a kérdés adja magát: ez a nagy hátraarc mennyire őszinte, vagy mennyire a megfelelési (a rajongók visszaédesgetését célzó) kényszer szülte…
Engem ez különösebben nem érdekel, mert hallhatóan (ahogy az előző mű, a Faith Divides Us – Death Unites Us is mutatja) sokkal otthonosabban, kényelmesebben érzik magukat a metalos zenei közegben. Szinte visszatértek oda, ahol a Draconian Times után elhagyták a fonalat. Direkt nem azt írom, hogy elvesztették, mert egyrészt egy szándékos váltásról volt szó, másrészt pedig én kedvelem a középidőszak lemezeit is. Kövezzetek meg érte, de a Host-ot sem tartom vállalhatatlannak, hisz az igényességből azon sem engedtek egy jottányit sem!
De azért mégis könnyebben tudok azonosulni a gitárcentrikus Lost-tal.
Az új, Tragic Idol című opuszra pedig kifejezetten illik a gitárcentrikus jelző!
Greg már az előzetes interjúkban azt ígérte, hogy sok gitár lesz a lemezen. És nem hazudtolta meg önmagát! A Solitary One kapásból azokkal a szívszaggató mackintosh-i gitárharmóniákkal indít, amelyek a védjegyének számítanak és nagyon kevesen tudnak rajta kívül ehhez foghatókat szerezni! Ebben a nótában még van némi hangulatfokozó billentyű, de a többi szerzeményben egyértelműen a hathúros dominál! A Crucify (ami őszintén szólva ideálisabb lett volna kezdőnótának a Solitary One-nál) egy akkora doom riffel operál, hogy csak na! Nick úgy, mint a legtöbb dalban itt is a karcosabb (az Icon óta egyre Hetfield ízűbb) orgánumát használja, de a refrén ül, ahogy kell! Greg meg olyat szólózik!
Hmmm, fincsi!
Tempók tekintetében talán kevésbé változatos a Tragic Idol, mint az előző lemez. Főleg a lassú és a középtempó a jellemző. Némelyik szerzemény annyira doom, hogy lehetne akár, Candlemass, Cathedral, vagy épp St. Vitus is! De vannak kétlábgépes, gyorsabb témák, például a Theories From Another World, vagy az In This We Dwell egyes részeiben rálépnek a gázpedálra.
Nem mondom, hogy tökéletes lett a Tragic Idol, akadnak kicsit laposabb pillanatok rajta, és első fülelésre nem is tetszett igazán, aztán hallgatásról-hallgatásra közelebb került hozzám és mára beérett, azzal együtt, hogy 1-1 gitárharmónia, vagy épp szóló elég ismerős a dicső múltból…
De a régi Lost kiábrándult, vagy elbizonytalanodott rajongóit szeretném megnyugtatni, hogy a PL-nak a Tragic Idol tükrében nem csak dicső múltja, hanem dicső jelene is van! És ki tudja mit hoz még a jövő? Remélhetőleg még jó pár ehhez hasonló minőségű lemezt!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.