Gojira
L’ Enfant Sauvage

(Roadrunner Records • 2012)

oldboy

2012. július 14.

0

Pontszám

9.5

A Gojira neve már évek óta fogalom az extrém progresszív metal muzsikák rajongóinak körében. A francia banda 2001-ben alakult és a kezdetek óta ugyanaz a négy fiatalember alkotja, jelesül Jean-Michel Labadie (basszusgitár), Mario Duplantier (dob), Joe Duplantier (gitár, ének), Christian Andreu (gitár). Több szempontból elmondható róluk, hogy nem egy átlagos banda, például a metal világában ritkaság számba mennek az olyan alakulatok, melyeknek egyik tagjának sincs tetkója… Márpedig Gojira-ék varratlanok, mondhatni makulátlanok. Viszont a zenéjük, annak ellenére, hogy a szakma és a hallgatók nagy része isteníti őket, mégis megosztó. Egy másik hazai metal portál egyik kritikusa pl. anno 3 pontra értékelte (10-es skálán!) a The Link című második opuszukat. Ugyanazon lap másik ítésze viszont alapműként definiálta a debütlemezüket (Terra Incognita), igaz hozzátette, hogy a többi albumuk egy kicsit se tetszik neki. Én az előző, The Way of All Flesh címre keresztelt művel ismertem meg őket, és teljesen értetlenül álltam a „másik oldal” értetlensége előtt, úgyhogy beszereztem az első három Gojira-t is. Mondanom se kell, többszöri végighallgatásuk után is megmaradtam értetlennek. Vagyis nekem kifejezetten tetszik az összes eddigi kiadványuk, bár nálam a csúcs a The Way of All Flesh.
Volt.
Ez idáig…
Ugyanis június 26-án a világra szabadították az ötödik csapást. És a L’ Enfant Sauvage olyan irányba fordult, ami azért sejthető volt, jómagam számítottam is rá, vagyis dalközpontúbb, dallamosabb, fogósabb zenét rejt, mint az előző lemezeik. Nem drasztikus módon, tehát váltásról nem beszélhetünk, egy dallamosodási/tisztulási folyamat (vég?)eredménye a L’ Enfant Sauvage. Mert bár még sosem volt ennyire „slágeres” a Gojira, megmaradtak a zsigeri zúzások, doom/sludge vonszolások, sötét tónusok, hangulatok.

Az Explosia mondhatni tipikus Gojira témával kezd, mindig is előszeretettel használták ezt a „csúsztatásos” megoldást, azaz a pengetőt „tologatják” a húrokon, a la Pantera, vagy éppen Metallica: Load. 2:30-nál aztán jön egy ugyancsak rájuk jellemző váltás, a védjegyükké vált tappingeléssel, (Super)Mario technikás játékával. A negyedik perctől pedig egy töredezett riff vonszol végig minket, amit a Twin Peaks főcímdalát (azaz Angelo Badalamentit) idéző gitárpengetés színesít. Ilyesmiket szívesen alkalmazott a Burst, a zseniális Lazarus Bird albumán. A címadó nóta hatalmas sláger, szavakat is nehéz találni a méltatására. Viszont feltűnt, hogy Joe énekstílusa egyre jobban hajaz az In Flames vokalistájáéra.
A Liquid Fire mintha az előző lemez A Sight to Behold-jának kistestvére lenne, legalábbis a „robothangos” refrén mindenképpen kapcsolódási pont. Ha feltétlen meg kellene neveznem egyetlen kedvenc dalt a lemezről, erre esne a választásom.
A The Wild Healer egy instrumentális, basszustappingre épülő kompozíció. És itt álljunk meg egy szóra! Biztos mások is észlelték már, sőt kifejtették, miszerint a Gojira a bandák többségével ellentétben nem a szólisztikus részeknél használja a tapping technikát, hanem ők a ritmusokat, a melódiákat állítják elő ily módon! Klasszikus értelemben vett szólók egyik lemezükön sincsenek, még sincs minimális hiányérzetem sem emiatt!

Méltathatnám még oldalakon keresztül a Gojira 5. albumát, de nem teszem.
Kiváló lett, de úgy érzem az igazi nagy dobás, A MESTERMŰ még nem ez.
Ettől függetlenül megérdemelnék a mainstream áttörést, amit a L’ Enfant Sauvage talán meg is hoz számukra…