A Forest of Stars
A Shadowplay for Yesterdays

(Prophecy Productions • 2012)

oldboy

2012. augusztus 20.

0

Pontszám

9.2

Az Egyesült Királyság, és főleg Anglia joggal tekinthető a rock/metal zenék szülőhazájának. Megannyi, mára klasszikusnak, alapnak számító bandát adott a rockvilágnak a szigetország. De napjainkra úgy érzem elvesztették vezető szerepüket, nem csak világ, de a szűkebb, európai viszonylatban is. Természetesen nagyon sok kiváló zenekar mozgolódik náluk, de a rockerek nagy része inkább a skandináv országok felé tekintget, vagy ha valami újra, izgalmasra, érdekesre vágyik, akkor a lengyel és a francia zenékbe kóstol bele.
Azért szerencsére rendre előbukkan egy-egy formáció, akik nyomatékosítják bennem, hogy a briteket nem lehet leírni és ők is tudnak még meglepő dolgokat előhúzni a kalapból, valami újat, egyedit alkotni.

Az A Forest of Stars pont ezt tette harmadik nagylemezével. Az első két opuszukat nem ismerem, de az A Shadowplay for Yesterdays tükrében tuti, hogy előbb-utóbb azokat is letesztelem! A banda tagjai heten vannak, mint a gonoszok, és a muzsikájuk is tartalmaz rémisztő hangulatokat, elemeket. A metal nagy enciklopédiája pszichedelikus black metalként határozza meg a stílusukat, de az avantgárd jelző legalább annyira illik rájuk.
Az egész produkció pedig (beleértve az image-üket, a tagok művészneveit, a borítót, és magukat a nótákat) kifejezetten teátrális. A zenészek a fotókon úgy néznek ki, mintha Jim Jarmusch: Halott Ember című filmjéből léptek volna elő. És a lemez is kb. annyira bizarr, groteszk és rendhagyó, mint Jarmusch remeke.

A Directionless Resurrectionist baljós zajokkal, effektekkel operál, a visszhangosított narráció még tovább fokozza a hangulatot, hogy aztán a nóta átfolyjon a Prey Tell of the Church Fate-be, ami úgy indul, mint egy Pink Floyd dal (Watersék hatása amúgy végig tetten érhető), aztán átvált tikatikás black metalba, de csatasorba áll a hegedű, sőt kapunk némi kórust is. A vége felé a gitár és a hegedű kettőse szinte az őrületbe kergeti a hallgatót. Majd következik a lemez nagyágyúja, a 10 perces A Prophet for a Pound of Flesh, ami minden tekintetben a szó eredeti értelmében progresszív. A My Dying Bride-ot is megjárt Katie Stone (itt Katheryne, Queen of the Ghosts néven fut) gyönyörű hegedű és fuvolajátékával kényezteti lelkünket, persze alatta szélvész black kíséret dübörög, majd 6:30 táján az akusztikus gitáros, dobolós, hegedűs részben hangját is kiereszti Katie és csatlakozik hozzá az egyik férfi énekes is. A nóta ebben a szellemben ér véget, egyszerűen katartikus! És gondolom nem csak nekem ugrik be hallatán a Dead Can Dance neve.
Ha már megemlítettem, igen Katie mellett két úriember is dalolászik, nevezetesen a cilinderes pasas, nem Slash!, hanem Mister Curse, és a gitáros, programozó Henry Hyde Bronsdon.

Ők egész széles skálát prezentálnak vokalizálás címszó alatt, a blackes témák mellett többször alkalmaznak szövegmondást/narrációt (természetesen ízes brit angolt beszélnek!), és a tiszta/dallamos ének is repertoárjuk része.
A lebegős, zajongós Man’s Laughter egy újabb borult szerzemény, viszont simán el tudnám képzelni egy Nagaarum lemezen is!

A Gatherer of the Pure-ra meg egy olyan fenomenális klipet csináltak (az album címére utaló árnyjátékos stílusban), ami minden filmrajongó, a korai horrorokat kedvelő emberke arcára széles mosolyt fog csalni!
Zene és mozgókép egysége példa értékű. Kérem alássan, ezt hívják művészetnek!

De ez a banda tényleg mindenre figyel. Csakis minőségi dolgokat engednek ki a kezeik közül. A honlapjuk is unikális, látványos, ügyes.

Nem mondom, hogy egyszerű hallgatnivaló az A Shadowplay for Yesterdays, de aki díjazza az egyéni hangot megütő, stílushatárokat áthágó, paneleket bátran elhagyó, előremutató, kreatív bandákat, az egyszerűen nem tévedhet az A Forest of Stars-szal!