Nem hinném, hogy bárkinek is be kellene mutatnom a Nadirt.
Hisz alapvetően a Fémforgács is a „földalatti” zenékkel foglalkozik.
A Nadir tavaly egy feldolgozás-albummal jelentkezett, Underground Heroes címmel, melyen példaképeik előtt tisztelegnek, de nyugodt szívvel nevezhetjük őket a magyar metal underground hőseinek, zászlóvivőinek.
Ha pár jelzővel akarnám illetni Tauszik Viktorékat, azt mondanám, hogy mind zeneileg, mind tartalmi/szövegi téren egy őszinte, kompromisszummentes, hiteles banda benyomását keltik. Ha már őszinteség, töredelmesen bevallom, hogy az első két lemezük simán elment mellettem, viszont a 2010-es Eco-ethic durván betalált! Kicsit tartottam is attól, hogy a negyedik soralbum, az Exitus tudja-e hozni az elődje szintjét. És először úgy tűnt, hogy bizony nem. Ugyanis valahogy nem akartak működni az új dalok. Így pár hallgatás után úgy döntöttem, hogy pihentetem az anyagot. És láss csodát, az újbóli „tesztüzem” során minden a helyére került! Mondjuk még így is erősebbnek tartom az Eco-ethicet, de minimálisra csökkent az a különbség, amit az első hallgatások után éreztem.
A felületes hallgató talán ugyanolyannak érzi a Nadir lemezeit, pedig a maguk keretein belül folyamatosan változnak, lemezről-lemezre fölvisznek egy új színt a palettára. Az Exitus legnagyobb erényei, hogy az eddigi kiadványaiknál változatosabb, és dalközpontúbb lett. Szövegileg pedig alaposabban tárgyalják az állatvilággal kapcsolatos témákat.
A kezdő, We’re Here For a Cause-zal nyomatékosítják, hogy újra itt vannak, és Viktor is rögtön kinyilvánítja, hogy ezúttal sem fogja kímélni a torkát! A szokásos, már-már védjegyévé vált „gégemetszett” vokalizálással indít, de csakúgy, mint az Eco-ethicen, az Exituson is több hangszínt használ! Húzós death metal/hardcore vegyületű nóta ez, csakúgy, mint a Steal to Breed. A Plunderers of the Earth talán a Nadir pályafutásának legslágeresebb nótája, egy iszonyat fogós refrénnel. És éles dinamikai váltásokkal. Erre a szerzeményre készítették a lemez felvezetéseként funkcionáló videoklipet is, ami egyértelműen jó húzás volt a részükről!
A Hyrcanian súlyos, doomos, sludge-os, vonszolós riffel és feelinges gitárszólókkal operál. Tehát ebből is kitűnik, hogy nem bújtak ki a bőrükből, továbbra is a death metal, a doom és a hardcore képezik az alkotóelemeket. A Dog Abuse (nem egy tipikus metalos dalcím!) egy gyors, energikus dühkitörés, én a helyükben még több/hangsúlyosabb csordavokált pakoltam volna bele, de így is ütős! Az Indirect Genocide-ban tűnik fel először Barta Gyöngyi (Képzelt Város) csellójátéka. De nem ő az egyetlen vendégmuzsikus, többen is vállaltak prózai, illetve spoken word betéteket.
A záró, majd 9 perces The Last One in the Wild című monstrumot érdemes még mindenképp kiemelni. Egyértelműen az eddigi leggrandiózusabb vállalkozása Nadiréknak. Tele van tempó és hangulati váltásokkal, itt-ott neurosisi mélységekbe zuhanhatunk, Kósa Dani bőgője is előtérbe kerül, röfög disznómód! Az utolsó harmadban a militáns, menetelős riff, alatta pedig Szabi duplázója és az iker-gitárszóló egy új dimenziót nyit meg a csapat számára. A dalt Gyöngyi csellója zárja, mintegy elsimítva a kb. 33 perc feszültségét.
A lemez hangzása old school, a jelenleg Svájcban élő, dolgozó Fekete Szabi dobos végezte a keverést odakinn. Nekem egy fokkal a sound tekintetében is jobban bejön az Eco-ethic, azon valamivel erőteljesebben szóltak a gitárok és a dob is.
De ezek teljesen szubjektív dolgok, és hangsúlyozom, hangyányival tetszik csak jobban az Eco-ethic az Exitusnál. Úgyhogy ne is vegyétek készpénznek azt, amit itt összehadováltam (kivéve azt, hogy ez egy nagyon jó album!), hanem szedjétek le a lemezt a Nadir honlapjáról, ahol a komplett diszkográfiájuk elérhető!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.