Krakow
diin

Győr Sándor
2012. november 8.
0
Pontszám
7
A Krakow diin c. lemeze eléggé feladta a leckét. Amikor elvállaltam, hogy ismertetem, rákerestem a neten, s talán a MySpace oldalukon közzétett dalaik alapján egy stoneres beütésű banda képe rajzolódott ki.

Na, ehhez képest a mostani második anyaguk – bár ilyen hatásoktól sem mentes -, inkább afféle sludge/post metal keverék, amiben az utóbbi a hangsúlyosabb. Jellemzők az elkínzott elnyújtott énektémák, a sokáig ismételt, elszállós, ugyanakkor morcos gitárok. 
Nem könnyű hallgatni való, na. Főképp úgy, hogy nem vagyok nagy barátja az ilyen post jellegű cuccoknak.

De ejtsünk néhány szót a zenekarról, mielőtt rátérnék az albumra. A lemezhez mellékelt promolap szerint a banda 2005-ben alakult, kezdetben stoner csapatként. Első lemezük (Monolith – 2009) megjelenése előtt turnéztak az Enslaved, majd 2010-ben a Secrets Of The Moon, a Kampfar és a Vreid társaságában. A banda felállása a Kampfar-ból ismert Ask (dob) csatlakozásával vált teljessé. S az új lemezre már – melyen vendégként Gruttle Kjellson is felbukkan az Enslaved-ből – már az experimentális post-metal felé mozdultak el, melyben jelentős szerepe van az énekes-gitáros René Misje-nek.
S, akkor nézzük a lemezt, ami a maga nemében viszont egy rendben lévő anyag.

Már a nyitó Hymn the Wind esetében meg kell állapítanom, hogy a tartalomhoz a forma elve jól teljesül. Szépen megidézik a szelet a hangszeresek, s egyúttal megvan a himnikus hangvétel is.

KRAKOW playlist 2012 by Krakow Official

A legnehezebb, de mindenképp a leghosszabb tétel, a szűk tizenhárom perces Mound. Ebben úgy gondolom tökéletesen sikerült megmutatniuk a Krakow lényegét. Van itt zúzás, akusztikus rész, üvöltözős ének és még sorolhatnám.

A vokáltémák – már ahol vannak – egyébként inkább az üvöltözés felé húznak, azonban a Possessed pont a kivételt erősíti, ugyanis ebben hagyományosabb, dallamosabb ének is található, s ehhez a zene is passzol úgymond. S ez talán a kilenc nótás diin legemészthetőbb tétele.
 

 

Kiemelkedő még számomra az Omen leállósabb résszel és dallamosabb énekkel, ami jól ellentételezi az ebben a nótában is meglévő durvább oldalt, a horzsoló, gerjedő gitárokat.

Az Iver Sandøy (Trinacria, Manngard) producerrel a bergeni Duper Stúdióban rögzített lemez egyébként jól szól. A borítóképpel meg nem sokat tudok kezdeni, de illik ehhez a morózus, néhol durva, néhol elszállós anyaghoz.

A negatívumok között megemlítem a lemez hosszát, ami szerintem az ilyen kevés fogódzót rejtő muzsikáknál kardinális kérdés, legalábbis számomra. Így a majd’ 55 percet kicsit soknak érzem. Persze a stílus rajongói nyilván másképp látják. Szóval ez bőven szubjektív.
Ahogy az is az én heppem, hogy szeretem a konvencionálisabb dalszerkezeteket, de legalábbis azt, ha egy-egy nótában van valami megjegyezhető, (nevezzük így) hallgatóbarát rész, netán refrén.

A stílust kedvelőknek mindenképpen ajánlott album. Nekem ez csak hét.