Mikor megpillantottam az olasz, The Moor debütáló lemezének borítóját, egyből az Opeth legutóbbi (a rajongókat és a szakmát egyaránt megosztó) albuma, a Heritage ugrott be. Témák és színvilág tekintetében is hasonlatos a két festmény, a fa, mint fő motívum szintén közös, csak „Móréknál” haszonállatok álldogálnak a csupasz faágakon, a lombkoronából kitekintő bandatagok feje helyett.
Hogyan kerültek oda? Jó kérdés!
Nyilván úgy, hogy odafestették őket…
A cím pedig utalhat arra, hogy az éhség évében annyira kevés táplálék jutott a kecskéknek is, hogy kénytelenek voltak elsajátítani a fáramászás tudományát, biztosítva ezzel az életben maradást a levelek lelegelése által. Félig-meddig biztató, ha már egy borító láttán beindul az agyam és ehhez hasonló ökörségek jutnak eszembe! Persze láttunk/hallottunk már sz@rt is érdekes csomagolásban… Szerencsére a digók bemutatkozó korongja egy jól sikerült alkotás, egy ígéretes debüt! Ha már szóba került a svéd kult banda, akkor elárulom, hogy a The Moor-nak is van némi köze a progresszív stílushoz.
Csöppnyi teketóriázás nélkül csapnak bele a Hyperuranium-ba, semmi hangszeres bevezető, egyből elkezdi az éneklést Enrico. A dal maga pedig olyasmi (és nem csak ez), mintha az Opeth nem száműzte volna radikálisan a metalt a Heritage-ről. Legalábbis muzikális téren. Mert az éneknek nem sok köze van Akerfeldt-éhez. Másabb dallamvilággal operál Enrico, nagy ritkán extrémkedik is, de alapvetően a fogós, könnyen rögzülő, tiszta énekes témákat hozza. Azért a zene se annyira retrospektív, múltba révedő, mint a Heritage dalai, sőt kellően naprakész, és inkább előre, mint hátramutató. Enrico az éneklés mellett gitározik is, és nagyon erős párost alkotnak Davide-del, aki gyanítom a pazar szólókért felelős. A The Road-ban aztán a bőgős Massimo, és a dobos Alberto stílusos, finom játékát is megtapasztalhatjuk, előbbi puha basszusfutamokat ereszt meg, utóbbi pedig dinamikusan üt, a cinjátéka meg külön élményt jelent. Azért érdekes, de nem egyedi dolog (több bandánál is tapasztaltam már), hogy a nóta verzéje erősebb, fogósabb, mint a refrén. A Covered-ben előbukkannak a srácok grunge/alternatív metalos hatásai, amik egy modern, mai szerzemény képében manifesztálódnak. A Clouds and Shales refrénje pedig jól mutatna egy Incubus albumon is!
A lemez leggyönyörűbb, egyben legslágeresebb tétele a Venice, melyben egy vendégénekesnő, jelesül Debbie Hyshka is hallatja éteri hangját. Az Enrico által elkövetett refrén pedig valami zseniális! És a zongorás, vonós kíséretet is úgy sikerült beépíteni a dalba, hogy a végeredmény távol áll a giccstől! Ami nagy szó ám!
Nem véletlen, hogy az album végére a dal instrumentális verzióját is feltették, bár emberi hangok nélkül veszít varázsából a Venice.
Főleg, hogy az előtte lévő The Arising of Volition ugyancsak ének nélküli. Mely tétel Floydiánus, gilmour-i gitárszólója viszont minden progger szívet/lelket meg fog melengetni, az tuti!
Több mint ígéretes bemutatkozás a Year of the Hunger, ez alapján úgy érzem, sokra hivatott zenekar a The Moor.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.