Ugyanazokkal a sorokkal is kezdhetném ezt az írást, mint előző recenziómnál, csak ez a debütáló digó banda nem metalcore-ban utazik, hanem saját állításuk szerint alternatív metalban. Szerintem meg (elég csak a fotóra nézni!) alapvetően a glam/hard rock/southern halmazok kereszteződésében helyezhető el az olasz kvintett. A borító náluk sem telitalálat, bár passzol a címhez, ezt el kell ismerni.
A csapat facebook oldalán az olvasható, hogy olyan zenekarok voltak rájuk hatással, mint Black Label Society, Alter Bridge, Black Stone Cherry, Hardcore Superstar és Nickelback, de azon vannak, hogy megtalálják a saját hangjukat, hangzásukat. Ez mindenképp megsüvegelendő, viszont a No Time to Waste még nem egy markáns Simple Lies album.
Pedig mintha egy koncepció is végigvonulna a kiadványon, a borítón lévő zsebóra a booklet képein is felbukkan, egy leányzó közelében, aki az első képen még kislány, a másodikon lázadó tini, a harmadikon pedig felnőtt nő, aki hátat fordít a kamerának és ezzel jelképesen a múltjának. Az olasz című, instrumentális, szimfós intrónak semmi értelmét nem látom, a végére pakolt sziréna is enyhén elcsépelt már. Aztán az első rendes nóta könnyedén magával rántja az embert: fogós énektémájával, húzós zenei alapjával, csordavokáljaival megadja a kezdőlökést a szűk 40 perces dalcsokorhoz. A How Does It Feel? tovább halad a megkezdett úton, a háttérvokálok, és a kórusok pont akkora teret kapnak, ami még nem zavaró, ellenben földobják a számot. Ebből a két tételből is kiderül, hogy Alessandro „RUBB-O” Rubino egy nagyon jó rocktorok! A magas hangjai erőteljesek, szinte úgy hasít, mint Axl Rose fénykorában, de a közép és mélyebb tartományban is otthonosan mozog. A southern-ös (ki hinné, látva a címet?) Cowboy Jimmy-ben pedig bizonyítja, hogy a finom, visszafogott témák éneklésekor sem vall szégyent. A No Love to Waste-ben érdemes odafigyelni a basszusjátékra! De kiemelendő a két bárdista ténykedése is, egyszerű, de fogós riffeket pengetnek, Alberto „JACK H” Molinari szólói pedig ízesek.
A 1 2 3 Fear! verzéiben olyan RUBB-O hangszíne, mint Tanka Balázsé! A lemez leghosszabb szerzeménye, a lírai Like An Angel nem nyerte el túlságosan a tetszésemet, úgy érzem, mintha minden áron szerettek volna egy nagyívű rockballadát is pakolni a korongra, és a nagy akarásnak nyögés lett a vége. Annyira nem rossz dal ez, csak az előző nóták lazasága itt görcsösségbe csap át. És némi ötlettelenségbe, amit Alberto egy jó hosszú gitárszólóval próbál palástolni.
Szerencsére az Apprecihated visszatéríti őket a helyes vágányra, úgy tűnik jobban állnak nekik a tempós, húzós dalok. Zárásként meghallgathatjuk a három részből álló Novel of Sorrow-t.
Az első etap, a Chemical Friend az egyik kedvenc nótám a lemezről, hatalmas slágerpotenciál rejlik benne! A Deadly Lullaby átkötőként, és hangulatfokozóként funkcionál a csúcspontot jelentő In This Nightmare-hez, ami címéhez hűen zaklatott, nyugtalan, súlyos dal. RUBB-O nem semmit énekel benne, és egy velőt rázó sikolyt is megereszt!
Ígéretes bemutatkozás ez az olasz csókáktól, a dallamos rockzene hívei feltétlen tegyenek egy próbát a No Time to Waste-tel!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.