Van az úgy néha, amikor egy, a szerkesztőségünkbe érkező promo lemez nehezen talál gazdára. Ez történt az ukrán Amily bemutatkozó albumával, a To All in Graves-szel is. Aztán, kicsit ilyen „valakinek írni kell róla” alapon elvállaltam a korongot. És lőn világosság: egy ígéretes debütáló kiadványt ismertem meg! A stílus abból a képletből, hogy: ukrán duó, Solitude Productions istálló könnyen kiszámolható.
Igen, Ön nyert!
Valóban a doom/death zászlóvivői az ifjú ukrán urak.
A munkamegosztás a következőképen alakul: DeMort – zenei rész; Growllemin Amor – ének, szövegek. És rajtuk kívül vendégek is hozzájárultak a túlvilági hangulat megteremtéséhez. Akik nemrég még a banda tagjai voltak… Hisz anno 5 fővel működött az Amily.
De nézzük a jelent!
Az Endless Exequies egy instrumentális, vonósokat, zongorát felvonultató, atmoszférateremtő intro, amibe 1 perc környékén becsatlakozik a torzított gitár és a dob.
Már ebből a 2,5 percből lehet sejteni (ha valaki a stílusból nem jött volna rá), hogy itt bizony nem happy-metalkodás esete forog fenn. Magasztosan, lassan hömpölyög a Fading Image of My Own, amiben az ex-tag, Amatielle csodás szopránja is felcsendül. A 3. perc kezdeténél pedig egy frankó, döngölős doom riffet is csatasorba állítanak.
Nagyon szimpatikus számomra az a tény, hogy bár néhol kimondottan lassú, funeral doom-ba hajló témák is találhatók, mégis változatos lett tempók tekintetében a lemez!
A Renaissance Day-ben példának okáért egész gyors fokozatra kapcsolnak, kétlábgéppel növelve a sebességérzetet.
Az Under the Black Voile szintis átvezetése Nevergreen-es, de az album egészét figyelembe véve is elmondható, hogy DeMort a Matlári Mikiéhez hasonló stílusban játszik a billentyűkön. Tőle sem idegenek a Gregorian-szerű kórusok, orgonahangzások.
És a szép zongorafutamok.
A Rejected Cells egy viszonylag gyors, death-es darab, aminek az elején Amor némi tiszta énekkel is kísérletezik. És nem is rossz ez a több sávon felénekelt, ezáltal kórusnak hallatszó verze! Ettől még nyilván a hörgés dominál, de az a kevés tiszta/dallamos vokáltéma is képes földobni a lemezt, és legalább akkora erénye az Amily-nek, mint a tempóbeli változatosság. A korong utolsó harmadába pakolták a két 7 perc fölötti monstrumot. A Forever Cold erős Paradise Lost hatásokat mutat. Meg súlyos death őrléseket.
A címadó tétel is kiváló, funeral doom gyorsaságú tempójával, gitárharmóniáival, zongorafutamaival ejti rabul az erre a zenére fogékony hallgatókat.
A Szerelem Temetése pedig méltó zárása ennek a bizakodásra okot adó debütáló nagylemeznek.
A stílus kedvelői számára csakis ajánlani tudom az Amily-vel való kacérkodást!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.