Mostanában egyre ritkábban kapunk a promo CD-k mellé promolapot. Biztos a kiadó emberei úgy gondolják, hogy minden fontos infó beszerezhető a netről…
Ez általában így is van.
De nem mindig.
Vagy – mint az olasz Reapter esetében – akadnak tisztázatlan körülmények…
Egy biztos: a római heavy/thrash horda debütáló nagylemeze a M.I.N.D.
A megjelenés éve viszont már kérdőjeles, ugyanis a Metal Archives 2010-es, szerzői kiadást ír, míg a CD-n, bookleten a 2013-as esztendő van feltüntetve.
Eme anomáliára a legvalószínűbb magyarázatot a csapat facebook oldalán, a következő mondat adja: „In late 2009 the band started to record the first LP, called M.I.N.D. including 10 tracks. The album will be available in all e-stores soon.”
Tehát úgy tűnik szerzőiben, digitális csatornákon már kiadták a korongot, aztán felkarolta őket a Buil2Kill Records, akik idén fizikai formátumban is megjelentették azt.
E rövid bevezető, intermezzo után lássuk, mit kap a pénzéért, aki beruház a digók lemezébe!
Egy korrekt, hagyománytisztelő, mondhatni retrós jegyeket magán hordozó heavy/thrash opuszt. A hangzás, a hangszerelés is a dicső ’80-as, ’90-es éveket idézi, mint ahogy a zene is.
A thrashes riffek dominálnak a lemez egészét figyelembe véve, de akadnak modernebb groove-ok is. A két gitáros megosztozik a riffeken és a szólókon, és megbízhatóan teljesítenek! Ügyes váltásokat is sikerült eszközölniük, bár hatalmas sebességkülönbségeket nem figyelhetünk meg, mert leginkább húzós középtempókat kapunk. A dobos, Emiliano Niro játéka számomra nagyon szimpatikus, és kimondottan jól, természetesen szól a cucca!
De Jury Pergolini basszusfutamai is sokszor szétválnak a gitároktól, és tisztán kivehető, hogy nem tufa témákban utazik a srác. A Carnage vége felé betettek egy elég stílusidegen, csilingelő gitáros, lebegős témát, ami engem a P.O.D. dolgaira emlékeztet. És baromi jól áll nekik! Főleg ahogy egy modern, súlyos riffel, majd egy frankó szólóval folytatják, illetve zárják le a dalt.
Claudio Arduini énekdallamaiban felfedezhető Hetfield hatása. Hasonlóan a világ egyik legismertebb metal frontemberéhez, neki sincs nagy hangterjedelme, viszont képes fogós témákat írni.
Hatalmas kedvencem a Mood: Glow, Burn, Scream-jére hajazó Run For Glory.
Kegyetlen jó nóta!
Az akusztikus gitáros, lírai/balladisztikus Pain viszont lemaradhatott volna a lemezről.
Az ének is elég bárgyúra sikerült benne, és zeneileg sem lép túl a szokásos paneleken.
A Sorrow szerencsére helyrebillenti a mérleg nyelvét, kellemes kis zakatolásával!
A végén a váltás, és a kétlábgépes begyorsulás, szólóáradat pazar!
A Giant-ben pedig Anselmo-féle extrém ordításokra is ragadtatja magát Claudio!
A Sea Storm meg úgy kezdődik, hogy az ember azt hinné, hogy instrumentális lesz végig.
Aztán beúszik az énekhang is.
Viszont a muzsikusok rendesen kiélik magukat, Jury bőgőtémái újfent tetszetősek!
Mindent egybevetve én kellemesen szórakoztam a M.I.N.D szűk 40 percének hallgatása közben. Aki a dallamosabb, középtempós, heavy metallal fertőzött thrash-t kultiválja, hozzám hasonlóan járhat…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.