A GrimFaith új lemezének borítója, a maga Ghost in the Shell, Animatrix, Akira hangulatával felkeltette érdeklődésemet, a Radioactive Rain klipje pedig arra sarkallt, hogy elvállaljam a recenzió írását. És talán az a tény is nyomott valamelyest a latba, hogy az ukrán brigád némileg kilóg a BadMoodMan Music/Solitude Productions égisze alatt tevékenykedő csapatok sorából. Ők ugyanis nem tipikus death/doom/gothic metalban utaznak.
Igaz építkeznek ezekből a stílusokból, leginkább a gothicból, de jóval slágeresebb dalokat írnak a Solitude-zenekarok többségéhez képest. Az előtérbe helyezett, főszereplővé avanzsált billentyű ráadásul ad egyfajta cyber ízt a számaiknak.
Az introként fölfogható Beyond My Closed Doors olyan, mintha egy horrorfilmből lett volna átmentve, elég hidegrázós a benne hallható jajveszékelés.
Aztán az Abberation verzéiben elsőre rögzülő énekdallamokkal rukkol elő az igen extrém külsejű frontember, Moregrim. Bár, ha jól belegondolok, manapság már nem is számít olyan extrémnek a fószer kinézete. Sőt, 10 éve se számított volna annyira annak…
Tehát erről ennyit… 🙂
Mondjuk nem nehéz fölfedezni egy kis hasonlóságot az ő, és Jonathan Davies fizimiskája között. És az sem kérdéses, hogy ki másolt kit.
Egyébként az énekstílusa is merít a KoRn dalnokának megoldásaiból. Meg Ville Valo-szerű dallamok is felütik a fejüket. Persze kit érdekel, ha képesek olyan nótákat szerezni, mint a „szájbergót” sláger E.V.O.-3: Cyberlover.
De nagy király a korong leghosszabb szerzeménye, a space-es elszállásokat is felvonultató, tempóváltásokban bővelkedő (a vége felé blackes blastelésbe torkolló), erős, fogós énekkel operáló Saint-Demonic Smile or Sex in Heaven (2012) is. A már említett, és elég hangsúlyos kütyüket az Eviltwin művésznéven futó hölgy bűvöli.
A megfilmesített radioaktív esőben jól lecsekkolhatjuk miként tekergeti a tekergetni valókat! 🙂 Az a légi szirénás effekt, és az azt követő váltás nem kutyafüle! És a refrén is méregerős!
Talán ez a legbetegebb dal az albumon.
A kimondottam HIM-es énekkel megáldott (vagy sokak szerint megvert) Dead in Soho (At the Suburbs of the Art World) egy újabb slágergyanús tétel.
A lemez első fele számomra túlzás nélkül hibátlan.
Aztán becsúszik 1-2 laposabb darab, bár nagy gond azokkal sincs!
A Flower and the Bone-ban például háttér énekel a szintis leányzó. És milyen jól teszi!
Gitárszólót nem nagyon hallani az opuszon, bár akadnak pofás díszítések, harmóniák.
Azért az utolsó két nótában megtáncoltatja az ujjait a bárdista, és a Mick Jagger feldolgiban megereszt egy rövid, „rokkendrollos” szólót, a záró címadóban pedig atmoszférikus húrokat penget. Amely dal nem lógna ki Manson, szerintem nagyszerű Holy Wood albumáról sem.
Alapvetően tetszik a GrimFaith második nagylemeze. Aki bírja az olyan bandákat, mint Moonspell, Tiamat, Type O Negative, és ezen zenekarok kísérletezős anyagait sem esik nehezére meghallgatni, az nyugodtan fülelje meg a Preacher Creature-t!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.