Dream Theater
Dream Theater

(Roadrunner Records • 2013)

oldboy

2013. szeptember 28.

0

Pontszám

8

Mi ez?
Az új Nightwish?
Vagy Epica?
Tettem föl magamban a kérdést a Dream Theater azonos című, sorrendben tizenkettedik stúdiólemezének nyitánya hallatán.
Jó-jó, LaBrie az előzetes nyilatkozatokban elmondta, hogy minden eddiginél szimfósabb, filmzenésebb szerzemények is születtek.
De ennek tükrében is meglepő a False Awakening Suite.
És az sem megszokott tőlük, hogy egy 3 perc alatti szösszenetet három részre (Sleep Paralysis, Night Terrors, Lucid Dream) bontsanak. Persze nem érezni hallgatás közben a részek közötti váltást, hisz egybefolynak.
Mindenesetre a keret első darabját biztosítja ez az instrumentális intro.
A lezárást pedig az öt részből (Paradoxe de la Lumière Noire, Live, Die, Kill, The Embracing Circle, The Pursuit of Truth, Surrender, Trust & Passion) álló monstrum, a 22 perces Illumination Theory.
Amiben még több vonós, filmzenés téma található.
A kettő között meg kapunk hét, tipikusnak mondható Dream nótát.

És itt abba is hagyhatnám az ismertetőt, ugyanis előző lemezükről írt, nem éppen méltató recenziómban kifejtettem, hogy pont ezekkel a tipikus, ugyanúgy végrehajtott megoldásokkal nem tudok kibékülni.
Melyek kb. a zseniális Scenes from a Memory óta olyan szinten berögződtek náluk, hogy az azóta megjelent korongjaikat erős utánérzés kategóriás rutinmunkáknak, ujjgyakorlatoknak tartom. Mindegyiken egyértelművé teszik, hogy még mindig nagyon tudnak zenélni, de a hangszeres magamutogatáson, technikázáson túl szinte semmit nem adnak az „újkori” DT lemezek. Úgyhogy nem vártam sokat a friss, előzetesen definitív Dream Theater albumnak kikiáltott műtől sem.
És nem is csalódtam bennük pozitívan.
Legalábbis az első 2-3 fülelés alapján ez is egy szokásos parasztvakító anyagnak tűnt.
Aztán láss csodát, elkezdtek működni a dalok!
Mert hogy kérem alássan újra vannak igazi DALOK egy aktuális Dream lemezen!
És van bennük lélek, érzés!!!
„Örömbódottá!!!”
LaBrie fogósabb témákat, verzéket, refréneket kreált, mint a Scenes óta bármikor.
Azért csöndben jegyzem csak meg, hogy a szólólemezein még ennél is jobb énekteljesítményt nyújt…
Visszatérve az igazi dalokra: az Images és Falling világát is megidéző, szellősebb, fantasztikus gitárszólóval ellátott The Looking Glass, az emlékezetes refrénű, Queen-es és U2-s gitártémákat felvonultató The Bigger Picture, a Jean Michel Jarre-féle atmoszférikus, space-es billentyűvel indító Behind the Veil, amelynek a refrénje és az alatta lévő gitározgatás már-már AOR-ba hajlik…
És így tovább.

Ami ez egyéni teljesítményeket illeti, nincsenek meglepetések.
Viszont örömteli módon Myung Mester nagyobb teret kapott, több dalban is vannak rövid kiállásai, ügyes témázgatásai.
Mangini bizonyítja, hogy legalább annyira technikás ütős, mint elődje.
Mivel ezúttal ő is belefolyt a dalszerzésbe, jobban rá tudta nyomni kéz-és lábjegyét a nótákra. Viszont a dobhangzással nem vagyok teljesen kibékülve, de pár hallgatás után megszoktam.
Rudi bácsi úgy tűnik nem tud kibújni a bőréből, viszont sokkal kevesebb idegesítő hangszínt kevert ki most, mint amit megszokhattunk tőle.
Az Along for the Ride szintiszólója pl. rendesen ELP-es hangzású!
A Surrender to Reason-ben pedig Matlári Miki (Nevergreen)-féle kórust csihol elő a masinából.
És Petrucci témái, szólói is emlékezetesebbek ezúttal.
És még a záró tételt sem érzem olyan semmitmondónak, mint a legtöbb tizen-huszon akárhány perces régebbi szerzeményüket.
Mondjuk a filmzenés, vonósok által uralt, a giccs határán mozgó középrész tutira meg fogja osztani a közönséget (mint ahogy valószínűleg a komplett lemez is!), de szerintem kimondottan szép, mutatós ez a szimfós betét.

Persze nem mondom, hogy tökéletes lett ez az öndefiniáló lemez.
Mert a villantási, magamutogatási kényszer ezen is jelen van.
Ha nem is sikerült teljes mértékben alárendelniük az egyéni megoldásokat/teljesítményeket a daloknak, mégis sokkal egészségesebb az összkép, mint például legutóbb.
Vagy kettővel ezelőtt.
Vagy hárommal…

Egyébként érdekes dolog ám az ízlés!
A Metal Archives-on az általam (és sok ’forgácsos kollégám által) korszakos alapműnek tartott Scenes lemez 80%-os, míg a szerintem rém gyenge Black Clouds 88%-os.
Hogy a friss opusz hol fog elhelyezkedni a csapat diszkográfiájában, azt majd az idő eldönti.
Nyilván az első öt korong elérhetetlen magasságokban van, de nem tudok szó nélkül elmenni amellett, hogy utoljára a 2002-es Six Degrees első CD-jét éveztem ennyire, mint ezt az új lemezt.
Viszont van egy olyan érzésem, hogy sokan most kezdik majd el a rinyálást, a kritizálást.
Ami az előző két mű hallatán szerintem jogos volt, az újnál már nem olyan egyértelmű.
No de ugye ízlések és pofonok…

Tőlem kapnak egy teljesen szubjektív nyolcast, mert egyszerűen jól esik hallgatni ezt a Dream Theater mércével mérve rövid (68 perces) albumot!