A 2007-ben, Sulmonában alakult Remains in a View minden szempontból a mai kor szülötte. Már a nevük alapján is sejthető, hogy milyen műfajban utaznak.
Talált, süllyedt!
Metalcore a gyerkőc neve, némi modern metallal keverve.
Igen, Kedves Olvasó, ez a műfaj még mindig létezik, igaz már túl van a zenitjén, mégis világszerte sok kezdő banda gondolja úgy, hogy tud még valami újat/mást mutatni a stílus kliséin kívül.
Vagy egyáltalán nem akarnak újítani, csak a jól bevált panelekkel bombázni a metalcore megveszekedett híveit.
Az olasz „csikócsapat” inkább ez utóbbi táborba tartozik.
Nézzük, mit nyújt a tavaly évvégén kiadott bemutatkozó nagylemezük, az Elegies!
A stílus rajongói számára biztosan örömet.
De mivel én nem tartozom közéjük, számomra egy elég középszerű zenét rejtő félórát.
Ami szerintem pozitívum, hisz ha 10-20 perccel tovább tartana a lemez, még a közepes osztályzatot sem kapnák meg tőlem.
De kezdjük inkább a „jó hírekkel”, az erényekkel!
A borító igényes, ügyesen sikerült kivitelezni ezt az arany és fekete színekkel operáló, kicsit fantasy-jellegű (állítólag nagy fantasy rajongók a srácok) képet. A dalszövegek is jól/könnyen olvashatók, az iniciálé használata is tetszetős. Maguk a szövegek sem rosszak, bár nem is kiemelkedők.
A dalok…
Nos…
Nem túl emlékezetesek.
Sajnos.
Zeneileg még hagyján, de az „ének”…
Az valami borzalmas.
Komolyan mondom, aki először alkalmazta, kifejlesztette ezt a metalcore-os acsarkodó vokalizálást, emberiség elleni bűntettet követett el!
Igaz, azon pacsirták felelőssége is komoly, akik azt hiszik, hogy egy valamire való core banda csakis ilyen vokállal szólalhat meg!
Szóval jár a fekete pont Davide Mancini-nek, mert 99%-ban ezt a f*s éneket erőlteti.
A Crossing the Line kezdő, igen kellemesnek mondható lebegős gitártémája és a dallamos kórus hallatán kezdtem örülni, hogy végre, valami váltás lesz vokális téren.
De túl korai volt az örömöm, mert bár ebben a nótában többször is felbukkan a kórus/csordavokál, mégis a szokásos vonyítás dominál.
Még így is a lemez egyik legerősebb tételéről beszélhetünk, mert a gitárok elég fogós dallamokat szállítanak.
Szóval nem véletlen, hogy az instrumentális, némi hangulati többlettel is bíró Sleepwalker Blues a kedvenc szerzeményem.
Ezzel bizonyítják, hogy nem teljesen egydimenziós zúzdabrigád a Remains in a View.
Javaslom nekik, hogy e szösszenet muzikális megoldásait, atmoszféráját próbálják legközelebb beültetni az új dalokba. Ugyanis itt megmutatkozik a lélek, az érzés röpke két és fél perc erejéig!
Az album legfogósabb vokális megoldására pedig az utolsó dalig kell várni.
Annak is a vége felé eresztenek meg egy rövid, de annál pofásabb kórus betétet, amilyenből elkelt volna még pár az előző nótákban is!
Kérdem én: ha ilyet is tudnak, miért nem csinálják gyakrabban?
Talán legközelebb…
Remélem!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.