Ezzel az írásommal egy kicsit a „bahon-örökség” továbbvivőjeként tekintek magamra.
Na nem a stílusa miatt, hiszen azt a szövevényes, egyszerre humoros, de agytornának sem utolsó szóáradatot ha akarnám se tudnám utánozni. Viszont jelen recenzió tárgya az a fajta megadallamos muzsika, amit az ex-kolléga szinte szélmalomharcot vívva próbált elfogadtatni, megszerettetni a ’forgács olvasóival, Hangpróbázóival. Nem túl nagy sikerrel…
Ami bizonyos szempontból nem meglepő, ugyanis ez az oldal (és gondolom a látogatóink is) alapvetően az underground és legfőképp az extrém zenékre van kihegyezve. Sokszor fölvetődik a HP-án is, hogy egy adott lemez nem épp ’forgács-kompatibilis. Ettől függetlenül úgy érzem mégis van helye a kevésbé, sőt egyáltalán nem extrém muzsikáknak is az oldalon.
Az ausztrál melodikus, progos, poweres Vanishing Point is szerepelt már nálunk. Előző két albumuk meg lett kritizálva annak rendje és módja szerint. Nem mondhatnánk, hogy a jövőre 20 évessé váló banda túl aktív lenne hanghordozó készítés szempontjából, mivel a friss mű, a Distant Is the Sun csupán az 5. stúdióalbumuk.
Ami hét évvel az ezt megelőző korong után látott napvilágot. Igaz, közben történtek tagcserék is, mára már csak két úriember szerepel az eredeti felállásból, az énekes Silvio Massaro, és az egyik gitáros, Chris Porcianko. A maradék három fő 2007-ben, vagy azt követően érkezett a csapatba. Szóval ezek magyarázhatják az albumok közti, szokatlanul hosszúra nyúlt pauzát.
De a lényeg, hogy február 18-án megjelent a 14 dalt tartalmazó új opusz!
És aki végighallgatja ezt a bő órás művet, jó eséllyel fog dallamtúladagolást szenvedni. A power metalos, lendületes King of Empty Promises még nem mutatja meg a lemez igazi karakterét, de a címadó tételtől kezdve szinte végig olyan azonnal rögzülő versszakokat és refréneket kapunk, amik már-már zavarba ejtőek. Ha gonoszkodni akarnék egy csöppet, akkor mondhatnám, hogy 7 év alatt bőven volt ideje Silvionak ennyi fantasztikusan dallamos énektémát megírni. De nem gonoszkodom, mert jófej vagyok! 😀
A hangzás bombasztikus, bár nekem sose volt szívügyem ez a nagyon steril sound, és a műanyag szimfósok. A stílus hívei viszont biztos nem fognak kukacoskodni.
Velem is simán feledteti az efféle aggályaimat a When Truth Lies refrénje, ami nem az egyetlen 10 pontos a lemezen.
A Circle of Fire-ben pedig a Sonata Arctica torok, Tony Kakko is hallatja hangját. És mily meglepő: nem hörög, nem károg, nem morog, nem acsarkodik, stb.
Hanem énekel.
Az album legnagyobb slágeresélyes szerzeménye a power lírai Let the River Run. Ez énekileg poposan gigamegadallamos, de a hossza, és a mackósan brummogó bőgő miatt a magyar rádiókban 100%, hogy nem fogjuk viszonthallani.
A Denied Deliverance refrénje meg kb. 1000 pontos!
De a Story of Miseryé is minimum 500…
A szaggatott riffelésű Era Zero-ban is van potenciál. Kár, hogy a műszimfós maszlag sokat lágyít a morózusságán. És nálam kb. itt van az a pont, amikor telítődök a sok dallammal.
A maradék 5 szám is rendben van, de már baromi nehéz benyelnem őket.
Valami másra, valami kevésbé édesre vágyom.
Talán ha a záró, instrumentális, akusztikus gitározgatós Aprilt hamarabb dobják be, szódabikarbónaként hatna, de így a végén nem képes csillapítani a csömöröm.
Persze ez teljesen szubjektív dolog, senkit se tántorítson el a lemeztől! A dallampárti rockerek számára maga lesz a Kánaán, de én azzal együtt, hogy elismerem értékeit, napi rendszerességgel nem tudnám fogyasztani.
Viszont amikor néha előkerül, akkor nagyon jól tud esni!
Főleg ha hallgatása közben, amolyan ellensúlyként valami sós-sajtos finomságot rágcsálok… 🙂
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.