It Doesn’t Work, azaz nem működik.
Tapasztalataim szerint neccesek az ilyesmi címek, mert még önbeteljesítő jóslattá is válhatnak. Anno a miskolci Varso adta bemutatkozó nagylemezének a Finding Deaf Ears címet és sajnos süket fülekre is talált az az egyébként kifejezetten erős anyag. A Yerbadiablo második albuma ráadásul nem is túl meggyőző…
Mivel én írtam az első korongjukról is, úgy döntöttem elvállalom a nem túl biztató című folytatás kritizálását. Ami egészében nézve valóban nem működik. Egyes dalok viszont elég fajintosak, sőt némelyek kiemelkedőek.
A Jester In Brick Lane albumot még Nik készítette egyszemélyben, viszont 2012 vége felé csatlakozott hozzá Pol, Elvis és Gomez. Előbbi két srác kb. ugyanolyan multiinstrumentalista, mint Nik. Gomez pedig az ütős hangszerekért felelős. Tehát igazi zenekarrá vált a Yerbadiablo.
Mégsem érzek túl sok különbséget a debüthöz képest.
Az összkép ezúttal is eklektikus, bár egy kicsit azért kevésbé szerteágazó.
Maradt a sok stílusból való merítés, amik közül a pszichedelikus zenék ezúttal is a vázat jelentik.
A kezdő Hemp Generation egyértelműen a jobb nóták közé tartozik. Ha nem lennének a refrénben azok a csordavokálos, punkosan bekiabálós részek, akkor egy Pink Floyd-ízű dal kerekedne ki belőle. A végén elővezetett szaxiszóló is atom, de a komplett szám okésnak mondható. A hangzásért pedig jár a piros pont, a ’60-as, ’70-es évek analóg soundja köszön vissza. Természetesen, dinamikusan szól a CD.
A szövegek nagyrészt angol nyelven szólalnak meg, de újfent akadnak teljes egészében spanyolul előadott tételek, és hispán betétek is.
Az erős akcentus az angol szövegeknél elég zavaró sajnos.
Bezzeg az U.S.A. (United State of Alienation) minden szempontból zsír. A lemez legemlékezetesebb szerzeménye. Zseniálisan építkezik, dramaturgiája van, súlyos, sötét, vészjósló hangulat lengi körül. 100 pontos dal! Ennek a fényében a többi nóta olyan semmilyennek tűnik. Mind minőség, mind zeneiség terén kilóg a sorból az U.S.A. Mi lenne, ha a következő album nótáit ennek a szellemében írnák meg?! Bele se merek gondolni! Nagyon finom azért az instrumentális, törzsi témákat felvonultató Imbunche is. A szaxofont nyugodtan kihagyhatták volna belőle, mert nem tesz hozzá sokat ehhez a basszusgitár és perkák uralta szösszenethez.
A lendületet, a zabolátlanságot a punkos, garázsrockos !Crash, és a Habemus Punk képviselik. A merengést, elszállást az Ojos de Bruja és a Pink Clouds Purple Eyes.
De sikerült összehozniuk egy őrült, beteg dalocskát is, Rattlesnake Tail in the Belly of the Whale címmel. Ebben Zappa mellett Patton agymenéseinek szelleme is ott kísért. Nem mellesleg itt vezetik elő a leginkább metalos riffeket. Noooormáááááliiiis(ak)?????
Konklúzióként annyit mondanék, hogy kb. annyira jött be a kettes Yerbadiablo, mint az egyes. Gyanítom, sosem lesznek tömegek kedvencei ezzel a fajta muzsikával, de néha, ha épp olyan hangulatban vagyok, jól tud esni, amit művelnek.
Mindenesetre kíváncsi vagyok mivel rukkolnak elő legközelebb, mert akik egy U.S.A. (United State of Alienation) szintű darabot képesek írni, azok tudnak valamit!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.