Úgy 15 éve a miskolci rock/metal élet, a keményzenei underground olyan, egyéni hangot megütő zenekarokat termelt ki, mint az Eclipse, Varso, After All. Még a nagy magyar metalújság szerkesztői is többször leírták, hogy van valami (a szmogon kívül) a miskolci levegőben. Aztán ezen bandák többsége az évek során vagy feloszlott/átalakult, vagy szinte tetszhalottként vegetál. Nyilván régebben se csak progos zenét művelő brigádok tevékenykedtek az acélvárosban, hanem keményebb, zordabb csapatok is aprítottak.
Itt van példának okáért a Zord, akik abban az évben alakultak (2000), amikor jómagam megkezdtem áldásos tevékenységemet a Miskolci Egyetemen. Bár az én pályafutásom Miskolcon 2005-ben véget is ért, a Zord még mindig itt van.
És tavaly év végén megjelentették második nagylemezüket, Thorns & Wounds címmel.
Az alakulat neve eléggé iránymutató a zenéjükre nézve. Egy energikus, groove/thrash muzsika náluk az alap, amibe egyéb műfajok is keverednek elvétve.
A friss korong külleme rendben van, elég minimalista a design, de kellően sötét, vészjósló. A sound Denevéresen megdörrenő, szóval gond egy szál se!
A daloktól viszont sajna nem dobtam hátast…
Az akusztikus gitáros, intoként is felfogható New Day’s Dawning után berobban a Child of the Bright Tribe, ami a lemez egyik legerősebb tétele. A groove-ok egyértelműen a Wackort idézik, frankó benne a csordavokál, és tetszik, ahogy a bőgő gyakran előkúszik a gitármassza alól. Soltész-Nagy Krisztián hangja emlékeztet Tauszik Viktoréra, csak kevésbé „gégemetszett”. Alapvetően az agresszív, extrém vokalizálást preferálja, de a Home, Black Hole-ban dallamosan énekel. A hangszeresek profik, csak úgy tolják a riffeket, grúvokat, szólókat. Tempóváltások is akadnak. Hangulatiak viszont nem igazán. És ez bizony kár. Mert az, hogy a Wackort ötletességben, fogósságban, agyasságban meg sem közelítik, még nem lenne gond. Sokan vannak ezzel így, hisz Mikiék saját stílusukon belül páratlanok, minden szempontból magasan a hazai mezőny előtt járnak. De a Zord egy Remorse, vagy akár egy Septicmen elleni meccsen is alul maradna. Legalábbis lemezen. Mert élőben gyanús, hogy letépnék a fejemet!
Thrash albumokon nem példa nélküli az instrumentális szerzemények jelenléte. Itt is kapunk kettőt (a nyitó szösszenettel együtt hármat) a Pedal to the Metal és a Dini képében.
Ráadásul az utóbbi kellemes levezetésként funkcionál.
A Gazing into the Sun-ban pedig jófajta sludge-os riffel döngölnek a mocsárba.
A 40 perces játékidő is optimális.
Bár a lemez nem győzött meg maradéktalanul, ha összefutok velük élőben, nem fogok odébbállni és megtornáztatom nyakizmaimat a Zord csűrdöngölőjére!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.