Szinte még zöldfülű firkászként találkoztam az ukrán Narrow House bemutatkozó lemezével (A Key To Panngrieb), ami egy meglehetősen átlagos, de minőségileg nem kifogásolható funeral doom zenével ostromolta meg a világot a Solitude közbenjárásával. Azóta rengeteget híreztünk a zenekarról, véleményem szerint azért, mert a folytatásról csepegtetett stúdiófelvételeik, apró részleteik igazán kíváncsivá tettek minket. Az érdekes töredékekben olyan elemek jelentek meg, mint a szaxofon és a cselló, a korábbi acsarkodós hörgés helyében pedig a többnyire tiszta ének, kórusokkal fűszerezve. Aki azonban ezek után is funeral doomra számított, az bizony nagyot csalódott a zenekar új, Thanathonaut c. kiadványában, mert a temetői hangulatot csak nyomokban megőrző album teljesen más utakra tévedt, amihez nem is igen tudok hasonlót említeni. Ugyan a kiadó honlapján megemlítik az ausztrál Virgin Black nevét velük kapcsolatban, de komoly hasonlóság nem mutatkozik a két csapat produktumai között. Az ukránok a funeral doom mellé jócskán szippantottak a hagyományos vonalból, de a stoner, gótikus elemeket éppolyan szeretettel használják, mint a progressziót. A 10 dalt rejtő kiadványt Christophe Dessaigne francia művész alkotása takarja el a nagyközönség elől, akinek munkái Stephen King és Agatha Christie könyvek borítójaként is feltűntek már. A hangzásra szokás szerint nem lehet panasz, de ezt megszokhattuk már a kiadótól, sokkal meglepőbb azonban maga a zene, amiről először csak annyi jutott eszembe, hogy furcsa. Nemcsak a dalok szerkezete, de az egész anyag hangulata olyan, amire ez a legjobb jelző.
A hosszú tételek lerövidültek, így a 10 dal bőven elfér 40 percben, még így is több instrumentális szösszenet fért a keretbe. Ilyen a nyitó Crossroads, ahol a temetői hangulatot megteremtő (egyébként a Burzumot idéző) szintihez gyorsan bekapcsolódik a szaxofon és a cselló. Dalszöveg helyett híradások, reklámok szövege hallható a háttérben, felvezetve a lemez fő témáját: a nukleáris háborút és az apokalipszist. Itt még a funeral doom hangulat uralkodik, a nyitány gyorsan a hóna alá kap és velünk együtt vánszorog a merengő magány utáni áhítatba, de a közvetlenül utána érkező The First Day of the Rest of Your Life már egészen más vizeken evez. A kórussal, tiszta énekkel és nagy teret kapó zongorával a tradicionálisabb doom híveket célozza, de a kemény death/doom riffelés is megfér az alig 3 és fél percben. A szaxofon ismételten feltűnik, amit bátran használnak, de véleményem szerint a kevesebb jobb lett volna egy-egy dalban, mert amilyen ütősek lehetnek a különlegesebb hangszerek, olyan gyorsan válhatnak unalmassá, ha erőltetik őket. A még rövidebb, gyorsabb Furious Thoughts of Tranquility c. dalban már világossá válik ez a tendencia. Rövidségének köszönhetően én egyfajta felvezetőként tekintek rá, méghozzá a lemez talán legjobb dalát készíti elő, a The Midwife to Sorrowst, amiben aztán minden elfér egy helyen. Tradíció, modern extremitás és a refrénnek köszönhetően egy kis 80-as évek (legalábbis nekem a kor legalulértékeltebb pop-rock bandáját, a Tears Of Fearst juttatta eszembe). Ezek után jön a katonás címadó, a Thanathonaut. A lassan építkező dal képes a legjobban beépíteni a csellót és a szaxofont, az ének nélküli szerzemény igazi progresszív csemegévé képes növekedni, miközben a súlyosságból sem veszít. Innentől kezdve azonban csökken a dalszerző kedv, vagy inkább kreativitás, mert a rövid A Sad Scream of Silver és a brutális doom riffel nyitó Crushing the Old Empire már inkább tekinthető dal töredéknek, mint komplett szerzeménynek. Önmagukban nem rosszak, de a háttérbe ismét visszatérő bejátszások már kevésbé hatnak izgalmasnak. A Crushing the Old Empire témáit pedig 3 percre elpazarolni vétek volt. A The Last Retreat sem más, mint egy rövidke keret egy egyébként nagyon dallamos és depresszív gitárszólónak, ami mellől persze most sem hiányzott a már unalmasnak ható szaxofon. Az akusztikus Doom Over Valiria vezeti fel a lemezt záró, végre hosszabb szerzeményt, ez a cirill betűs Возрождение (Vozrozhdenie). Ebben kapjuk a legtöbb extrém vokált és az album teljes repertoárját.
Vegyes érzelmekkel tudom csak fogadni a Narrow House egyedinek szánt lemezét, legfőképp a sok pocsékolás miatt. Ezek az ukránok a hangszereik feletti teljes uralommal rendelkeznek, kézben tartják a hangulatot és olyan úton indultak el, amiből valami nagyszerű is kisülhet még, de a rövid tételek ehhez nagyon kevésnek bizonyulnak. Mintha csak ízelítőt kapnánk egy-egy gondolatmenetből, hogy lássuk, mit tudnak, de nem akarják megosztani velünk azt, amit a Narrow House adhat. A külföldi és egyéb véleményeket nézegetve ugyanez a vegyesség jellemzi a legtöbb írást a lemezről, van, aki az egekig magasztalta, mások pedig nem tudták mire vélni a produkciót. Én valahol a kettő között érzem reálisnak az értékelést, mert ez a lemez egy ígéret valami újhoz, egyedihez, amit remélem legközelebb be is váltanak. Aki szeretne valami egyedit hallani a doom metal berkein belül, az nyugodtan próbálkozzon meg ezzel a lemezzel, de valószínűleg gyorsan rájön, miről is koptattam eddig az ujjam a billentyűzeten…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.