A Mortis Dei nem ma kezdte az ipart, hisz 1992 óta aktív a polák halálmetal csapat. Igaz, több mint 10 év telt el demózgatással, bemutatkozó nagylemezük csak 2003-ban jelent meg. Innen fölgyorsultak kicsit az események és úgy tűnt, hogy ráálltak a három évenkénti albumkiadásra. A hármas sorszámú, 2009-es Last Failure-t követő opusz viszont csak idén júliusban látott napvilágot. De végül is csak eljött! Ha már a címben szereplő „megváltás” elmaradt…
Jómagam pár hónapja hallottam először a Mortis Dei-ről, amikor is a promoválasztó felületünkön megjelent a Salvation Never Comes. És mivel úgy tűnt, hogy a kollégák nem kapnak utána kézzel-lábbal, ezért bár némileg stílusidegen tőlem a vegytiszta death metal, elvállaltam a recenziót. Mély ismeretekkel ugyan nem rendelkezem a lengyel death metal szcénával kapcsolatban, de kétségbe vonom egy másik netes fémzenei webzine főnökének azon állítását, miszerint a lengyelek csak death metalban erősek, a többi stílusban inkább kutyaütők. Ugyanis szerintem a progresszív műfajban legalább akkora kaliberek alkotnak, mint amilyen saját stílusán belül a Vader, Behemoth, stb.
És én a prog. bandáikat (Riverside, Believe, Votum) preferálom. Olyannyira, hogy belső késztetésből meg nem hallgatnék egy friss polák halálmetal albumot se, max. „muszájból”, ha mondjuk bekerül a Hangpróbára 1-1 korong.
Vagy akkor, ha „érdeklődés hiányában elmarad” egy adott CD gazdára találása… 🙂
Ennyi rizsa után rátérek a lényegre!
A Salvation Never Comes 9 dalt tartalmaz bő 31 percben. Tehát átlagosan 3-4 minutumos death gránátokkal támad az 5 fős társaság. Az Origins gyakorlatilag egy intro, a szintetizátorral próbálnak hangulatot teremteni. Önmagában nincs gond vele, csak aztán ez a fajta atmoszféra egy másodperc erejéig se köszön vissza a továbbiakban…
A Lights End már érzékletesebben mutatja be, mi várható a Mortis Dei-től. Alapvetően tempós, riffelős, szólókkal telepakolt, egysíkúan végighörgött szerzemények. A dobjáték minden, csak nem dinamikus. Trigger, trigger hátán. A gitárosok ontják a riffeket, sípoltatnak, reszelnek ezerrel. És vérbő szólókat eregetnek. Amik közül némelyik ujjgyakorlat elég emlékezetesre sikeredett. Egyes dalokban, bár nagyon hátrakeverve, de azért kihallani szintis/sampleres megoldásokat. Az In Ruined World-ben például kimondottan jól alkalmazzák a kütyüket. Ráadásul pont az a nóta hordoz egy kezdeti ígéretet, miszerint talán kapunk egy végig középtempós számot is a sok sebességmániás közt. De a nyitás lassabb, kimértebb őrlése hamar átvált a szokásos speedelésbe.
Kár érte!
A Screams of the Slave Soul kezdését érdemes még kiemelni, némi felüdülést jelent az ott tapasztalható lazább hangvétel. A záró The Way to the Light első egy perce is szimpatikus.
De mindkét nótát a már jól ismert módon folytatják, azaz a végletekig felpörgetik.
A külsőségek teljesen átlagosak. Úgy látszik mostanában divat lett a Metal Scrap-nél, hogy a CD írható oldalára, az adatot már nem tartalmazó szélekre rányomják a bandák tagjainak ábrázatát, meg a zenekar nevét, album címét. Mikor először láttam ilyet, eléggé tetszett, de azóta több hasonló CD-t is kaptam, így már oda az újdonság ereje.
Érzésem szerint a minőséggel nincs gond, stílusán belül megállja a helyét a Salvation Never Comes. Death metalos arcok nyugodtan próbálkozzanak a Mortis Dei friss művével! Akár még új kedvencet is avathatnak személyükben. Számomra viszont elég csekély élvezeti értékkel bír ez a fajta zene.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.