Az instrumentális lemezek nagy előnye, hogy nem kell dalszövegeket passzítani a bookletbe! 😀
Persze ez a vokális muzsikáknál sem alapkövetelmény…
Az EndName egy orosz trió, egyenesen Moszkvából. A Demetra pedig a harmadik nagylemezük. Stílusukat tekintve progresszív sludge/doom metal címkét kaptak a Metal Archives oldalon, míg saját facebook profiljukon az érdekesebbnek tűnő sleep-core van feltüntetve műfajként. Ami azért kicsit félrevezető lehet, hisz a core jelzőről óhatatlanul is a metalcore és társai jutnak az eszünkbe. Az EndName-nek viszont semmi köze nincs ezekhez a kórságokhoz! Alapvetően az Isis, Neurosis, The Ocean és társaik által kitaposott ösvényen haladnak, csak náluk ugyebár az ének hiányzik.
De valóban hiányzik?
A szűk háromnegyed órás album hallatán azt mondanám, hogy nem igazán.
Bandcamp oldalukon megtalálható előző, 2011-es művük, az Anthropomachy, mely játékidő tekintetében jóval meghaladja a Demetra-t, a maga közel 70 percével. Minőség, egyediség, atmoszférateremtés szempontjából viszont szerintem gyengébb a friss korongnál.
Tehát ezúttal is beigazolódik a „kevesebb néha több” frázis.
Amiből egyértelműen kevesebb van az aktuális opuszon, az a riffek száma. Amiből több, az a kitartott hangok, elszállós betétek. És egy törzsi/spirituális jelleg is megjelenik ezúttal, ami eddig kevésbé jellemezte a srácok zenéjét.
Horzsoló, mélyre hangolt gitárral nyit a Duplication of the World. A tempó lassú, de a töredezett riffeknek, matekos ritmizálásoknak köszönhetően valóban lesz egy progos íze a zenének. A dob is begyorsul néha, duplázásokat sem restell prezentálni az ütős arc. Szerencsére a basszusgitár sincs elnyomva, amellett, hogy megadja a muzsika alját, sokszor előrébb „mászik”, nem elégszik meg a háttérmunkás szerepkörrel. Egy szemvillanásnak tűnik ez a közel 7 perces tétel, ami mindenképp jó jel. Hisz a következő két szerzemény, amiket nyugodt szívvel hívhatunk kompozícióknak, a nyitánynál is jóval hosszabbra sikeredett. A Union az akusztikus kezdés után elég hamar átvált középtempós, delejező menetelésbe. Hogy aztán már-már funeral doomos sebességre lassuljon. Majd 5:20 környékén érkezik egy nagyon tetszetős rész, amikor is előtérbe kerül a bőgő, bekúsznak a samplerek, a konga hangja pedig megteremti a törzsi jelleget. Bravúros!
Ezt követően súlyos sludge riffelésbe váltanak, ami a nóta legszebb, legdallamosabb pillanataival folytatódik. A zárás pedig Dead Can Dance ízű spirituális kántálás.
Szélzúgással, lassú pengetésekkel, dobveréssel kezdi meg működését a Forest. Neurosis és némi VHK hangulat jellemzi az első pár percet. A samplerek itt is tanítani valóan lettek beépítve az összhangzatba. Ahogy építkezni kezd az „Erdő”, az is példa értékű!
Nagyon értenek az orosz fiúk a hangulatteremtés/fokozás művészetéhez!
A negyedik szám, a DOTW RX, ami a lemeznyitó szerzemény remixe. Na, ezt simán lespórolhatták volna, mert engem inkább idegesít, mint szórakoztat. Sajnos emiatt kénytelen vagyok egy pontot levonni tőlük. Önmagában még elmenne, de az album végére helyezve egyszerűen nem illik bele az összképbe, távol áll az eddig hallott zenétől, atmoszférától.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.