Bármilyen új jelzővel, stíluskavalkáddal próbálkoznak napjaink zenekarai, olyan változatosságot, innovációt, mint amilyet a fémzene a 70-es években produkált ma már csak nagy ritkán hallunk, nem véletlenül térek vissza ennek az időszaknak az előadóihoz egy-egy modern zúzda megfülelése után. Igazi stílusteremtő legendák éltek egymás mellett, amiknek hatásai a mai napig tagadhatatlanok a zenekarok számára. Elég olyan neveket felsorolni, mint a Led Zeppelin, Deep Purple, Black Sabbath, a progresszívebb érában a Pink Floyd, Genesis, Yes és még sokan mások, az ínyencek tőlük azonnal bő nyáladzásba kezdenek. A nagy úttörők, klasszikus bandák szele nem kerülte el az akkoriban (és azóta is) évtizedekkel visszavetett keleti blokkot sem, ahol egy pici, megtépázott, azóta is sebeit nyalogató ország is kitermelte a maga hőseit, legendáit, természetesen ezt is a maga pénztárcájához és lehetőségeihez mérten. Ilyen legenda nálunk a példátlan múltra visszatekintő P.Mobil, aminek sosem voltam túl nagy rajongója, úgyhogy a fanatikusoknak ajánlom a topic használatát a későbbiekben… Schuster Lóránt zenekara elmondhatja, hogy megteremtette (és betetőzte) a lepkefing életű magyar hard rockot végtelen mennyiségű demójával, válogatásával és koncertkiadványaival, ugyanis az akkori főnökség nem nagyon adott lehetőséget nekik az albumokkal való zsonglőrködésre. Kitartásuk példaértékű lehet bárki számára, tagjaik igazi zenészek, legendák a mai napig, a siker azonban később sem tette tiszteletét igazán a zenekar háza táján. Ennek számos politikai, pénzügyi és miegymás okát keresheti a megrögzött mobilmániás, de szerintem ennél sokkal egyszerűbb a válasz: nem beszélhetünk rossz zenekarról, de kiemelkedően jóról sem. A 70-es évek végén volt bennük igazi potenciál és hard rock feeling, de azóta leginkább mint jobbnál jobb énekeseket cserélgető nosztalgia zenekarként tartom számon, ami nem is baj, mert a hard rock a 70-es évek privilégiuma volt, annak is kell maradnia.Ha belegondolunk, a Kétforintos dal, a Menj tovább és A Zöld, a Bibor és a Fekete több mint negyven évre levetítve igencsak vérszegény rock himnusz mennyiség. Vikidál Gyula, Tunyogi Péter és Rudán Joe után most Baranyi Lászlón volt a sor, hogy továbbvigye az énekesi karszalagot a zenekarban és a most megjelent, hetedik nagylemezt leginkább az ő orgánuma miatt tudtam szeretni, de a vérfrissítésen átesett banda korához képest meglepő lendülete sem lebecsülendő. A nyitó és egyben címadó dal persze sajnálatos módon a szokásos politikai múlt siratásával foglalkozik (pedig a jelen miatt is lehetne lázadni, hajrá magyar punkok:)), ettől függetlenül biztosan koncert kedvenc lesz dallamosságával, Purple koppintásaival és a becsempészett sámánizmussal, hogy legyünk má’ magyarosak. A Nyomjad papa! dögös hard rockként indul, hozza a már elvárható blues hangokat is, de míg a szöveg negyede elementáris erővel is rendelkezhetne, a maradékon csak röhögni lehet, ami egy ilyen kaliberű, múltú zenekarnak nem feltétlenül válik előnyére. Egyszóval gáz.
A Nagyon fáj Sárvári Vilmos dögös gitárjátékával ismét John Lord kultikus bandáját idézi meg a hallgatóknak, egy igazán jól sikerült szerzemény, remek gitárszólóval és egész ízléses szöveggel, ami sokkal jobban áll a zenekarnak. A Nem akartam megszületni ennek egyenes folytatása, Baranyi pedig jobban elengedi magát, ez kifejezetten jót tesz a dalnak, még akkor is, ha körülbelül 4 és fél percen keresztül majdnem ugyanaz szól. Az Élve vagy halva és Az ördög tudja elég átlagos szerzemények, de azért a dögösségről nem feledkeztek meg ezekben sem. A Börtönbolygótól és a Vírus leszek c. daltól megkívánja az ember ülepe bármilyen kopott chopper ülését, ezt a kettőst követi a lemezen a Ne játszd újra, Sam!, ahol megint el lehet gondolkodni azon, miről is szól ez a dal, mert lehet belemagyarázni elég sok mindent. A kissé paranoiás hangulatú Te és én, utána pedig a Szexrabszolga boncolgatja a párkapcsolatok mibenlétét, a Tudom ki vagyokban pedig megmondják nekünk a tutit, olyan hangulatban, mint amikor a nagymamának ecsetelgetjük, milyen idegesítő tud lenni egy bug egy új számítógépes játékban…
Nem nekem szól tehát a Mobil, de a zenekar kedvelőinek biztosan nem okoz csalódást ez az új opusz sem. Minden őszintesége, hitelessége ellenére egy idejétmúlt, búcsúzó jellegű, erőteljesen átlagos szerzeményekben tobzódó, néhol nevetséges szövegekkel operáló lemez a Farkasok völgye, amin a bónusz dalok sem sokat lendítenek, pedig a Nem érzek semmit, Ha megszólalnál, Kétforintos dal (akusztikus verzió) hármas az egész kiadvány csúcspontja. Nem voltam rest utánanézni az eddig megjelent írásoknak a lemezzel kapcsolatban, ahol méltatták a 21.századi megszólalást, a rock slágereket és frissességet, de valahogy ezek a dolgok nem jutottak el a hallójárataimig. A hangzás a minimum, ami manapság elvárható, a borítón sem agyalhattak túl sokat: van rajta farkas, meg Kárpát-medence.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.