Chicago városában valami nincs rendben. Az utóbbi időkben a nagyvárosi élet szürke hétköznapjai alatt démoni erők kezdtek munkálkodni. Legalábbis erre tudok következtetni, ha olyan zenei anti-kreálmányokat okád ki magából ez a város, mint az
Indian vagy a
Lord Mantis, egy bizonyos,
Blake Judd nevével fémjelzett amerikai black metal legendáról már nem is beszélve (
Nachtmystium). Ez a közeg már egy jó ideje piszkálja a fantáziámat, és kis időn belül alighanem a stílus zászlóshajóivá növik ki magukat. Hamarosan pedig nem lesz olyan, underground metálzenékben járatos illető, aki ne hallotta volna a nevüket, és esetleg ne fogadta volna őket újdonsült kedvenceivé. Mai terítéken az
Indian legutóbbi förtelme, a pontosan egy évvel ezelőtt, 2014 januárjában napvilágot látott
From All Purity című kiadvány fog szerepelni.
Az Indiannal 2013-ban hozott össze a sors, a Guiltless albumot elég volt egyszer meghallgatni ahhoz, hogy eldönthessem, itt bizony új szélsőségekig fog kiterjedni a zenei befogadóképességem, már ami az adott zajhalmaz durvaságát, intenzitását illeti. Most 2015 januárját mutatja a naptár a falon, és bizony nagyon távolinak érzem már azokat az időket, amikor középiskolában, serdülő kissrácként szentül hittem abban, hogy a Slipknot a legbrutálisabb együttes a világon, utána persze megismertem a death metalt, grindcore-t és egyéb finomságokat, aztán a Neurosis és a doom, illetve sludge metal színtér megmutatta azt is, hogy az igazán kemény zenének nem csak intenzitása, hanem roppant súlya is kell, hogy legyen… Most pedig valahol itt tartok.
Mindig is lenyűgözött az a tény, hogy az igazán komoly metálrajongók nem képesek teljes értékű életet élni anélkül, hogy ne merülnének el napi rendszerességgel az elképzelhető legocsmányabb, legmocskosabb zenei élményekben, amit csak az emberi elme gonosz zsenialitása megalkothat ezen a bolygón, és úgy gondolom, még korántsem láttuk a legrosszabbat. A saját bőrömön átélni ezt még sokkal ijesztőbb dolog. Kezdem úgy érezni, hogy semmi sem lehet elég durva, és talán pont ez az oka, hogy képes vagyok elfogyasztani olyasmit, mint amit az Indian legénysége és a hozzájuk hasonlóak elém okádnak. Épelméjűségem iránti aggodalom ide vagy oda, a From All Purity nálam a 2014-es év egyik legtöbbet (ha nem „A” legtöbbet) hallgatott lemeze lett, egészen a megjelenésétől kezdve. Ennél jobb nyitánya nem is lehetett volna ennek az emlékezetes, és elborult sludge, doom és black metal alkotásokban amúgy is bővelkedő évnek.
A Guiltless albumon az Indian gyorsan szakított a korábbi lemezeiken hallható mocsárbűzös Eyehategod-stílű, elektronikus zaj-pszichedéliával tarkított sludge zenével, és megtalálta saját, egyedi hangzását, amit most a From All Purity lemezen tovább tökéletesített. A beszédes című nyítódal, a Rape azonnal felkészíti a hallgatót, hogy mire számítson az elkövetkező szűk 40 percben. Igen, pontosan az fog történni a hallójárataival, és talán az elmeállapotával is. Az indusztriális és noise elemeket természetesen megőrizték, rögtön megkapjuk a fülsértő sztatikus sikolyokat, Dylan O’Toole pusztító károgásával karöltve, és az album rögtön torkon ragadja az embert, nem is engedi el többé, amíg véget nem ér az utolsó szám. Nincs ugyanis lazítás, pihenés, merengés, vagy akár kísérletezés, végig görcsbe vagyunk rándulva, egy pillanatra sem engedik, hogy a napfény áttörjön a felhőkön. Érdekes már az első dalnál megfigyelni, hogy a dobos Bill Bumgardner, aki egyébként a hasonlóan zseniális Lord Mantis tagjaként is koptatja az ütőit, milyen kitűnő összhangban diktálja az ütemet a gitárosokkal, és mérnek pusztító csapásokat egyszerű és monoton, ám roppant súlyos és hangulatos témáikkal. A vokalista Dylan azonban érdekes módon azt a taktikát választja, hogy gyakran szakít a többiek által diktált ütemmel, és saját kénye-kedve szerinti tempóban üvöltözik. Elsősorban a Rhetoric Of No című dalban érdemes ezt megfigyelni, amely középtempós galoppozással indít, Dylan viszont olyan gyötrelmesen és elnyújtottan károgja alá a szöveget, mintha eltévesztette volna a stúdiót. Ez első hallásra idegesítőnek, sőt, igénytelennek tűnhet, de egy idő után megszokja az ember, és a maga sajátos módján összeáll a kép. Ez egyébként sem az a könnyen emészthető fajta muzsika, úgyhogy én mindenképp pozitívumnak írom fel az ilyen abnormalitásokat, amik az idegtépő hatást hivatottak fokozni. A Directional című dal például zseniálisan építi fel önmagát egyetlen monoton, lineáris témából, úgy, hogy közben mégsem válik unalmassá, vagy repetitívvé. Ez egyébként az album legsötétebb, legszigorúbb tétele, és egyben a személyes kedvencem. Az elején annál a jobbra-balra lendülő csikorgásnál ajánlott a fejhallgató használata, eszméletlenül hatásos. A Clarify pedig egyfajta instrumentális átvezető szerepét tölti be, de nem, ez sem fog megkönnyebbülést adni, ez nem egy üde színfolt az albumon, ellenkezőleg: a lehető legérdesebb, legfülsértőbb kaotikus noise-támadás, amit a zenekar eddig elkövetett a füleink ellen. Bár ez a legrövidebb tétel a lemezen, én többnyire átléptetem. Egyszerűen már túl sok. Ettől függetlenül nagyon is belefér a koncepcióba, szóval nem zavaró, hogy itt van, de nem biztos, hogy hiányérzetem lenne, ha nem teszik ide.
A záró
Disambiguation az egyetlen, amivel kapcsolatban némi hiányérzet fogott el. Itt már érződik, hogy a végére kicsit elfáradtak a tagok, mintha erőlködnének, hogy fenntartsák az aggressziót, pedig már érezhetően oldódott a feszültség, ráadásul lehet, hogy
Bumgardner ennyire gépies és gyors lábdob-pergetésekre is képes, de én ebben mintha már dobgépet is hallanék. Azt sem bántam volna, ha egy kicsit tovább tart, nem sokkal, csak 1-2 perccel, hogy legyen normális lezárása, végkicsengése, mert úgy ér véget, mintha egyszerűen csak félbevágnák, és ez bizony az egész albumot negatívan érinti. Engem pedig arra késztet, hogy ne adjam meg a maximális pontszámot a
From All Purity-nak, pedig nagyon szerettem volna. Viszont azt elérte, hogy többre vágytam olyan fajta zenéből, amiből 39 perc is bőven elég szokott lenni, még talán sok is, pláne, ha ennyire homogén összetételű az anyag. A
Guiltless-nek ennyi előnye volt a
From All Purity-val szemben, hogy ott az összes dal korrektül fel volt építve, egyiknél sem lehetett érezni, hogy elsiették volna, és a záró tétel is rendesen be volt fejezve. A
Purity viszont érezhetően keményebb, marconább és markánsabb, egyszersmind ambíciózusabb elődjénél, jelenleg tehát kétségtelenül ez az alapművük, de én személy szerint a
Guiltless-t továbbra is gyakrabban fogom elővenni, talán mert egy kicsit befogadhatóbb.
Az Indiant szerintem, a Lord Mantis-hoz hasonlóan, nyugodtan nevezhetjük a szélsőséges zene jövőjének, a sludge, a black metal és az indusztriális noise rock istentelen ivadékának, akik még csak most kezdik igazán megérteni, mire hivatottak ezen a világon, és ezt a közelmúltban nagyon is hatásos módon voltak képesek demonstrálni. Én már most kíváncsian várom, mi lesz a következő lépésük. Rajongó lettem, ha úgy tetszik. Egy biztos: ha nem is törnek ki az underground világából, azon belül viszont égető nyomokat fognak hagyni maguk után, és minden kétséget kizáróan utódokat is.
