Néhány kiadónak kifejezetten mániája a régi dolgok újrafelfedezése, újrahasznosítása. Ilyen például a High Roller Records is, akik rendszerint bombáznak olyan zenekarokkal, akik mérsékelt ’80-as évekbeli sikereik után inkább a süllyesztőt választották, vagy maga a világ nőtt túl rajtuk fejlődésképtelenségük miatt. Hajas rockereink ilyenkor félrevonulnak, visszamennek buszsofőrnek, aktakukacnak, motoros bandában száguldoznak, esetleg segélyeken tengődve pocakot növesztenek a gyorsan őszülő szakálluk biztos fedezékében. Hasonló helyzetben van a San Francisco városából származó Hexx is, akik hivatalosan 1983 óta léteznek és kevés megjelent anyaguk ellenére elég sokan megfordultak benne a tagságot illetően. A banda a konzervációnak köszönhetően megőrizte egy olyan korszak lenyomatát, amikor a Bay Area névvel ellátott metal világ megkeztde tevékenységét a thrash, death vonalon (Exodus, Testament, Forbidden), ugyanakkor megjelentek az első sárkányos, harcos power metal zenekarok is. A Hexx úgy gondolta, nem szükséges választania e két irány közül és igazából nem is tettek ilyet soha: lemezeiken a csordavokállal ellátott thrash galoppozás bőségesen megfér egy finoman tapintható, egyértelműen létező pátosz mellett. Ezzel a recepttel egyetlen probléma akadt csak: egy olyan szűk rajongói réteget tudott megszólítani, akik épp kezdtek kiszeretni a Rainbowból, sokadik virágzását élő Deep Purpleből (leginkább a Perfect Strangers hatását éreztem) és Dioból a feltörekvő, de még a heavy metaltól sem igazán eltávolodó thrash bandák javára.
Legnagyobb sikerük, az 1986-os Under The Spell volt, amire a thrash közösség előszeretettel csapott le, viszont ezek után újabb útkeresés vette kezdetét. A 90-es évek elején a death metal irányába tettek pár lépést, hátha újra a csúcsra juthatnak, de a siker elmaradt, akárcsak 2017-es legutóbbi, vissza a gyökerekhez lemezük esetében. Az egykori Hexxet ma már csak Dan Watson gitáros és John Shafer dobos képviseli, viszont most minden eddiginél közelebb kerültek az egykori furcsa és egyedi hangulattal bíró power/thrash egyveleghez.
Ezt várhatjuk most is a friss anyagtól, ami hivatalosan szeptember 25-én fog megjelenni. Gyors tempók, hol reszelős, hol kicsit nagyobb ívű gitárok, amelyekért tehát Dan felelős, viszont maga mellé vette a hasonló pályafutást bejárt Brocas Helm húrtépőjét, Bobbie Wrightot is. Összeszokottságuk alapján sok évtizedes barátság és rengeteg füstös 80-as évek beli koncert állhat mögöttük. Az ősi rock’n’roll hangulatot is magában hordozó riffek és a villám tempót diktáló szólók az egész anyagra jellemzők. Tisztán hallható mellettük Don Wood basszusjátéka, aki inkább csak a kötelezőt hozza, túl sok fűszert nem tesz hozzá a végeredményhez, ahogy az érezhetően kiöregedésfélben lévő John Shafer dobos sem. Persze egy ilyen keveréknél azonnal az énekre leszünk kíváncsi, hiszen ezen áll vagy bukik a mutatvány. Eddy Vega szerencsére minden feltételnek megfelel: karcos hangját időnként dallamok megformálására, kierőszakolására is tudja használni. A Beautiful Lies című dal esetében még a pályafutása elején járó Iron Maiden is megjelent előttem az éneknek köszönhetően, de ugyanebben a dalban találhatunk egy adag Van Halen lenyomatot is, amiről viszont a gitárok gondoskodnak. Pár dallal később ráismerhetünk néhány Slayer hangra, majd a King Diamond groteszkebb világára is. A változatosságra tehát nem lehet panasz, az egésszel a gondom inkább az volt, hogy ezek a részek, meg úgy a komplett lemez, minden lendület ellenére nem tudnak frissnek, ropogósnak hatni. Itt van egy alapvetően agresszív zene, ami az öregség nyomait viseli magán és épp ezért nem tudom elhinni, átérezni azt a tüzet, amit közvetíteni szeretne.
Ettől függetlenül nem vitathatom el az erényeiket: az egész jól megtalált hangzást és a tipikusan thrash metalra hajazó, de mutatós borítót sem. Ez utóbbiról egyik kedvenc horrorfilmem jutott eszembe, méghozzá az olasz Démonok első és második része. Az Entangled In Sin tipikusan az a lemez, amit hallgatáskor élvezni tud az ember nagy bólogatások közepette, de ugyanolyan gyorsan el is tud felejteni, miután nekilát valami másnak. Igazán dalt sem tudnék kiemelni, hiszen mindegyik más-más nosztalgiavonatra ültet fel minket, különböző erényeket mutat, a produkció összességében egységes színvonalon mozog. Igaz ez a 10 új dalra, valamint az rajongókat célzó 3 bónusz tételre is, amelyek régi ötletek, a klasszikus korszakuk felfrissítésével születtek. Ilyen például a meghallgathatóvá tett, újra felvett Night Of Pain című dal is. A cikkben felsorolt zenekarok kedvelőinek minden esetre okozhat kellemes perceket.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.