Az orosz Auron nemrég szabadított a világra cím nélküli debütáló nagylemezét. Bár 2007-ben alakultak, úgy tűnik ez a self-titled korong az első hivatalos hanghordozójuk. Progresszív heavy metalban utazik a négyes, de akadnak hard rockos, sőt az AOR határát súroló momentumok, dalok is az albumon. Továbbá nyilvánvaló, hogy a Malmsteen-féle neoklasszikus gitározás is hatással volt rájuk. Elég csak rápillantani a Prelude in H-moll című tételre. Ami egyébként elég fura, hisz angolul a moll minor…
Na mindegy!
A tucatnyi nótát tartalmazó opusz utolsó két szerzeménye bónusz, és anyanyelvű átiratokat tartalmaz. Jelesül a Heroes of Last Generation, illetve a Stranger szólal meg oroszul. Szóval gyakorlatilag 10 dalos a lemez. Amihez mérten a 45 perces hossz teljesen ideális. A borító és a szövegkönyv design szempontjából finoman szólva se egy nagy eresztés. De nézzük, a zene képes-e feledtetni a kevésbé megnyerő külsőt!
Tipikus heavy metalos témákkal, riffel indít az Obsessions, aztán a két percnél érkező váltás, akusztikus intermezzo, majd utána a progos témázgatás jelzi, hogy valóban nem sima HM-ban gondolkodik a társaság. Nikolay Bogov orgánuma és dallamai itt még teljesen rendben vannak. A Word and Deed is a jól sikerült darabok közé tartozik. Bogov és Roman Lepaev ügyesen adagolja a váltott, néha ikergitáros szólókat, a ritmusszekciót képező Alexander Skazko bőgője is kitűnően szól, de a dobjátékba se lehet belekötni. Zeneileg a Spring sem vall szégyent, viszont Nikolay próbál kilépni a komfortzónájának számító középtartományból, és hallhatóan eléggé megküzd a magasabb hangokkal. Ezzel együtt tetszetős ez a szám, engem a Rush-ra emlékeztet a hangulat-és dallamvilága. A lírai vizekre evező Stranger mutatja meg végérvényesen, hogy ami nem megy, azt kár erőltetni! Ugyanis ebben még több magas hanggal próbálkozik a fickó, amik néha elég hamiskásra sikerednek. Bár az is lehet, hogy ezt a hamisság érzetet tovább fokozza az igen erős akcentus…
Mindenesetre a kettő együtt elég bántó tud lenni a hallójárataim számára.
A gitárszólók a klasszikus, skálázós iskolát idézik, de szerencsére a legtöbb dalban vissza tudják fogni magukat az urak és nem virgázzák túl őket. A már említett „mollos” tétel természetesen instrumentális, mondhatni klasszikus zene rockhangszereken előadva. A másik ének nélküli szerzemény a záró, egyben cím/névadó szösszenet. Az ezek között lévő nóták sem rosszak, a Mirrors a Queensryche korai korszakát juttatja eszembe, a Heroes of Last Generation, Moonlight Trail, Color Dreams hármas pedig a hard rockos vonalat képviseli. A hősös dal basszuskiállásos kezdése, lüktetése szintúgy Geoff Tate-ék szellemét idézi, csak már a sokak által csúcsnak tartott Operation Mindcrime/Empire korszakra hajaz. De ha jobban belegondolok ugyanez a helyzet a Moonlight Trail-lel is! Még a telefonbúgásos effekt is QR utánérzés! A Color Dreams dettó!
Emberek, most, a sokadik fülelés alkalmával tudatosult csak bennem, hogy ha a lemez második felében elhelyezett nótákat Geoff Tate, vagy Todd La Torre énekelné, akkor olyanok lennének, mint az ereje teljében lévő Queensryche szerzeményei!
A legvégére (lévén prog. anyagról van szó) csak megérkezik a Drímesség is! 🙂
Amit az Auron-ban összebazseválnak, azt Petrucciék sem tudnák minőségibben csinálni!
Nem egy világmegváltó alkotás a ruszkik bemutatkozása, de kétségtelenül szórakoztató. Legközelebb talán lépéseket fognak tenni az önálló arculat kialakítása irányába, Nikolay pedig jobban odafigyel majd a korlátaira, tökéletesíti angol kiejtését, és akár még nagyot is durranhat a kettes Auron…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.