Minsk
The Crash And The Draw

A mai napon egy chicagó-i (na igen…) doom brigád friss kiadványa kerül terítékre, amit nem mellesleg a Relapse Records szabadított rá a világra, Sanford Parker produceri felügyelete után. Tudom, ismerősen hangzik a szituáció, de a hat évig tartó hiátus után új stúdióalbummal visszatérő Minsk kicsit más irányzatot és sokkal komolyabb szellemiséget követ és képvisel, mint az elmúlt néhány évben feltörekedett, pusztító nihilizmusukról híressé-hírhedtté vált lokál-honfitársaik.

Ha azt mondom, hogy progresszív post-sludge zenéről van szó, akkor fölösleges a hatásokat felsorolnom, úgyis mindenki ismeri ezeket. A Minsk már a korábbi lemezein is megmutatta, hogy túl tudnak mutatni az alapvető stílusbeli formaságokon, és megteremteni egy olyan hangzásvilágot, ami első hallásra megkülönbözteti őket rendszertani rokonaiktól. Itt hadd jegyezzem meg, hogy az aránylag kis létszámú képviselő ellenére ez a színtér amúgy is annyira szerteágazó, hogy a „post-metal” kifejezést, mint műfaji megjelölést, akár el is lehetne hagyni. Annál is inkább, mert a Minsk ezúttal még jobban kiszínezte saját zenei palettáját, méghozzá úgy, hogy sokkal inkább hozzányúlt a klasszikus sludge és doom metal elemekhez, mint bármiféle avantgárd, progresszív irányzathoz. Azzal kapcsolatos aggodalmaim, miszerint Sanford Parker ezúttal csak producerként és nem zenészként csőszködött az album elkészítése felett, hamar semmivé foszlottak: a The Crash And The Draw vitán felül a zenekar eddigi legjobbja.

Mint említettem, a nihilizmus helyett a Minsk sokkal inkább a misztikumok és a spiritualitás világában mozgolódik, a The Crash And The Draw pedig ennek fényében igazi epikus, komolyzenei mű, a világégés nyomasztó, mégis gyönyörű szimfóniája 75 percben. A nyitó To The Initiate halk, túlvilági csendülésekkel csalogatja be a hallgatót a sötét erdő mélyére, ahol aztán egy igazi apokaliptikus sámáni rituálé fültanúja lehet, majd kezdetét veszi egy történelem előtti farkasvadászat az ősvadon holdfénnyel átitatott tintakék éjszakájában, már-már vizuális élményben és igazi éteri katarzisban részesítve őt. És ez még csak az első dal volt! Az album innestől kezdve ugyan veszít vizualitásából, de a zenei élmény kárpótol a látomásokért. Olyan súlyokat zúdít ránk az album, hogy néha meg kell állnunk egy kis levegővételért, meg ne fojtson minket ez a sűrű, sötétkék atmoszféra. Szerencsére a zenekar gondolt erre, és beiktatott néhány pihenőt. Ahogyan az várható ettől a stílustól, csendes, minimalista, ambient jellegű közjátékokról van itt szó, de ezeket most nem vitték túlzásba, csak annyit kapunk, amennyi szükséges, így aztán nem zavaró a jelenlétük, sokkal inkább kellemesnek mondhatóak. Az album négyötöde így is könyörtelen döngölésekből áll, Chris Bennett vokálos pedig a kántáló szerzetes mellett most sokkal gyakrabban előveszi a gyötrelmesen bömbölő Scott Kelly – Kirk Windstein figurát, míg a korábbi albumaikon inkább az előbbi volt a domináns. Ha már itt tartunk: nem csak a vokálon érhetők tetten ezek a hatások. Az Onward Procession tetralógia első két tételében, vagy a The Way Is Through-ban olyan Crowbar riffeket sóznak ránk, hogy a hallgatónak kinő tőle a Windstein-szakálla, és vagy húsz kilót hízik is. Ez némiképp az eredeti ötletek és témák rovására megy, de ez persze csak nagyon kicsit – vagy számomra például egyáltalán nem – rontja az összélményt. Sőt, tetszett, hogy tiszteletüket róják a sludge metal keresztapái felé, arról nem is beszélve, hogy mindez meglepően jól beleilleszkedik a Minsk hangzásvilágába.
 

Arra is odafigyeltek, hogy soha ne hagyják nagyon lelassulni vagy leülni a lemezt, nincsenek hosszú perceken átívelő monoton, unalmas témák, csak a már említett instrumentális összekötő tételek. Mindig mozgásban tartják az albumot, és néha nem átallottak tempósabb, dallamosabb szakaszokat is beiktatni, pár pillanat erejéig akár a progresszív death metal vagy a post-black területeire is bemerészkedni. Ékes példái ennek a Within And Without és a To The Garish Remembrance Of Failure című dalok. Az Onward Procession harmadik tételében, a The Blue Hour-ban pedig  baljós, monoton basszus-zörgetéssel fűrészelik az idegeinket, kísérteties női háttérvokállal és némi elektronikával fűszerezve. Roppant hatásos és hangulatos. Pont ez az, amit annyira hiányoltam a YOB tavalyi albumáról – a hozzáértés megvolt ott is, de jó ötletek sehol, csak nyújtották, mint a rétestésztát, egy se vége, se hossza ásításfesztivál lett minden egyes dal, emlékezetes pillanatok meg alig akadtak. A Minsk azonban nem fáraszt minket fölöslegesen, a dalok józan időtartamon belül maradnak, és bár a teljes album 75 perc hosszú – ami valóban sok egy kicsit -, mindig tartogat meglepetéseket, továbbá fogós és izgalmas pillanatokat, melyekkel fenntartja az ember érdeklődését, és hallgattatja magát. A lemezt természetesen egészben, elejétől a végéig érdemes meghallgatni (nem árt előtte egy mély levegőt venni), mert úgy működik igazán, de az a trükk, hogy némelyik dal önmagában is megállja a helyét. Ilyen például a már említett To The Garish Remembrance Of Failure vagy a zseniális záródal, a When The Walls Fell, amely tökéletes megkoronázása az albumnak, és egyben az abszolút csúcspontja is, mert lényegében az egész mű esszenciája bele lett sűrítve. Ha valaki ízelítőt akar, ezzel a két dallal kezdje. Ettől függetlenül erősen ajánlott beszerezni és jó sokszor végigpörgetni a korongot, mert a The Crash And The Draw személyében hiánypótló alkotás született, egy olyan stíluson belül, amelynek művelői már nagyon sokszor megkíséreltek maradandót alkotni, új mérföldköveket felállítani, és a sok kudarcba fulladt próbálkozás után a Minsk most új életet lehelt ebbe a látszólag kimerülni készülő irányzatba. Bebizonyították, hogy ez a klasszikus és alapjában véve ismerős stílusjegyek felhasználásával is lehetséges – ráadásul olyanokkal, amiket sokszor a post-sludge világán kívülről, más műfajokból emelnek át és építenek be. Így lett az album egyszerre hagyománytisztelő és előremutató.