Minél több időt tölt el az ember a „szakmában”, annál gyakrabban szembesül azzal, hogy nini, ennek a zenekarnak az előző (sőt néha az azt megelőző) lemezéről is ő írt.
Velem is többször előfordult már ez a szitu.
Az orosz Mare Infinitum 2011-es bemutatkozó korongja anno nálam landolt, és lám, a pár hónapja megjelent folytatás is hozzám került.
Ha gyorsan meg akarnám úszni ezt a recenziót, akkor azt mondanám, hogy olvassátok el a Sea of Infinity-ről írt ismertetőmet, mert kb. ugyanaz hallható az Alien Monolith God-on is.
De szerencsére (vagy sajnos :D) nem vagyok az a megúszós fajta, úgyhogy belekezdek egy nem túl hosszúnak ígérkező fejtegetésbe!
A debüthöz képest történtek változások. Kezdetben még arctalan volt a formáció, nem volt elérhető róluk fotó és álnéven nyomult a két agytröszt. A második albumot viszont már hármasban készítették el, csatlakozott hozzájuk a korábban csak vendégként tevékenykedő, tiszta ének felelős Ivan Guskov. És kiderült, hogy Homer polgári neve Georgiy Bykov, míg A.K. iEzor Andrey Karpukhin néven jött a világra. És a Metal Archives szerint nemrég távozott a csapatból, szóval megint kétfősre csökkent a létszám.
Persze a friss opuszon is akadnak session zenészek. A dobokat és a szólógitárt vendégmuzsikusok kezelik és Olesya Levina személyében egy hölgy is besegít ének fronton.
A banda logója is lecserélődött és a koncepció sem ugyanaz. A bemutatkozó anyag víz közeli látásmódja ezúttal kozmikussá duzzadt. Igen, az Űrben találjuk magunkat, a Földet veszélyeztető meteorit és lovecraft-i lények társaságában.
A Sea of Infinity zöld árnyalatokban pompázó bortója nekem speciel jobban tetszik, de az Alien Monolith God festménye is kifejező és beszédes.
Változások ide, vagy oda, a lényeg változatlan, azaz ismét a tőlük elvárható atmoszférikus doom/death hömpölyög itt 55 percen keresztül.
A dalok hosszával most sem spóroltak, az öt tételből négy 10 perc fölötti játékidővel bír. A kezdő The Nightmare Corpse-City of R’lyeh megadja az alaphangot. Lassan őrlő, súlyos doom/death riffek, szintis aláfestés, mély hörgés és heavy/avantgárd stílusú dallamos ének. Plusz egy kis női „ááááázás”, illetve férfi suttogás. Szó se róla, vokális téren nem mondható egysíkúnak az Alien Monolith God! A gitárszólók is igényesek, a stílusban megszokott, lassan építkező/burjánzó fajták, amik önmagukban is képesek az atmoszférateremtésre.
Csigatempójú (mily meglepő!) dob+basszusjátékkal indul a Prothetic Consciousness, majd a szépen beúszó effektezett gitár és simogató szinti az andalgás ígéretével kecsegtet, de keresztülhúzza számításainkat a hirtelen belépő hörgés. Aztán persze érkezik az ellenpont is, vagyis a tiszta ének. Ivan vokalizálása egyébként magas színvonalú, talán még a Candlemass-be is befért volna, amikor énekes gondokkal küszködtek Edlingék…
A nóta közepe táján hallhatunk egy kis space-es intermezzót, ha már a sztori az, ami.
Majd’ negyed órán át vonszolja magát a címadó monstrum. Hallgatása közben az ember már-már könyörög azért, hogy csapódjon be a Földbe az az ominózus meteorit. Legalább világunkkal egyetemben a dalnak is vége lenne…
Félreértés ne essék, a nóta maga jó! Csak ezzel a sebességgel és a belőle áradó hangulattal nem épp vidám gondolatokat ültet az agyunkba.
A középrésze ennek a számnak is szomorúan szép.
A maradék két tétel is hasonló szellemben fogant, ki hinné, nem mennek át egyikben sem thrash, vagy épp speed metalba.
Ugyanazzal az érzéssel zárom ezt az ismertetőt, mint az előző opuszukét. Az Alien Monolith God-ot sem tudom mindig teljes mértékben élvezni, de elismerni bármikor!
Ezért a pontszám is marad hétésfél.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.