Stoned Jesus
The Harvest

Anno még HaragSick kolléga írt egy korábbi anyagukról jókat, de bevallom, annak, illetve a többi kiadványuk tanulmányozásának csak most kezdtem bele, szerencsére a Bandcamp oldalukon ezt simán megtehettem nem csak az új anyaggal, hanem valamennyivel. Most azonban az idei – alig háromnegyed órás – The Harvest lemezt önmagában fogom kielemezni.

<a href=”http://stonedjesus.bandcamp.com/album/the-harvest”>The Harvest by Stoned Jesus</a>
Fura csapat a Stoned Jesus, mert egyaránt jól áll nekik az három perc körüli, csuklóból lezavart, Clutch-jellegű aprítás, mint a kezdő – a Nirvana-át idéző, videóval megtámogatott – Here Comes The Robots, meg az elszállós, bőven a pszichedelia határait feszegető, dzsemmelős, lazulós dolgok, mint a záró Black Church.
A hat számos anyag e két véglet között ingázik hát, ráadásul nagy erénye, hogy a hosszabb nóták is izgalmasak, nem fordulnak unalomba. Persze nem mondhatom, hogy a banda megújította volna a stoner világot, de azt se lehet a szemükre vetni, hogy sablonokból építkeznének.
Van itt hard rock, pici AOR, természetesen Black Sabbath (a Rituals of the Sun nyitása, hogy mást ne mondjak), de talán a Trouble emlegetése (lásd YFS) se hülyeség esetükben, de szigorúan csak párhuzamként. Azt hiszem, a csapatot egyaránt említhetem egy lapon olyan bandákkal is, mint a Red Fang, vagy akár a Mustasch.

A hosszabb nótákra is igaz, hogy alapvetően a hangulatra építenek, de nyilván a nagybetűs hangulat ott van valamennyi dalban. Hogy mást ne mondjak, az imént említett YFS, amellett, hogy alapvetően nem mondható hosszúnak a maga 5:12-es idejével, mégis annyi érzés került ebbe a hard rockos (hammondos színezésű), pszichedelikus elemekkel operáló nótába, mint máskor egy teljes lemezre. Még a C.O.C. két mesterművét, a Deliverance/Wiseblood párost is sikerült megidézniük, ami hatalmas fegyvertény.
Ritkán hallható ilyen jól eltalált bőgőhangzás, de hát a trió felállás miatt szükség is van az alapozáshoz. de akkor is.
A Silkworm Confessions meg a klippel megtámogatva ütött be igazán. Anélkül valahogy nem éreztem rá igazán.

Az albumot a közel negyedórás Black Church koronázza meg. Amit az Igor (ének, gitár), Sid (basszusgitár, vokál) és Viktor (dob) összemuzsikál ebben a – komplexnek ugyan nem mondható, ám sok-sok hangulati elemből építkező – műben, az szerintem kilép a stoner kereteiből. Teszi ezt úgy, hogy közben meg egyáltalán nem lóg ki a lemezről, sőt! Azt sem tartom túlzásnak, hogy ez már inkább doom.
A zakatoló riffelés, a pszichére ható zajok, a szám felénél borult, beteges hangulat (nekem még némi White Zombie feeling is beugrott, ami persze lehet, hogy csak az én hülyeségem…) után emelkedett zárás adja meg a végső „megdicsőülést”.

Az új lemez főképp a 2013-as jammelős anyag után ismét konvencionálisabb vizekre evez. Felépítésében hasonló a korábbi anyagokhoz, hisz már az első lemezen – ami valljuk be, erősen magán viselte Ozzy-s mindenható Black Sabbath bélyegét – is mertek egész hosszú dalokban is gondolkodni a velősebb szerzemények mellett, azonban mostanra megtalálták véleményem szerint a saját hangjukat. Ez pedig becsülendő, mert ezzel a határaikat feszegető dalokkal teli lemezzel pályájuk legjobbját sikerült megalkotniuk.
A hírek szerint élőben is erős a trió, hát szeptember 17-én érdemes lesz a Kvlt felé venni az irányt, s megtudni, élőben is olyan jók-e az új dalok, mint a felvételen.