Hihetetlen, hogy mire képes a magabiztosság! Vegyük például az olasz Bad Weather Projektet (BWP, de így sem hangzik jobban) és azt, hogy hard rocknak aposztrofálják magukat, míg hatásként olyan zenekarokat emlegetnek, mint a Red Hot Chili Peppers, Pearl Jam, Guns N’ Roses… Majd az egyetlen elérhető leírásban arról álmodoznak, hogy nagyon egyedi hangnemben szólítják lázadásra a világot, amolyan most eszmélő tiniként. Bizony, a valóságban egyéniségnek, újdonságnak egy megveszekedett porhüvelynyi részével sem találkozunk a bandánál. A magabiztosság szerencsére nem csak ezen a területen merül ki náluk, mert a zenekar minden egyes „valahol már hallottam” típusú pendítését egészen magas színvonalon képes átadni a közönségnek és ha a borító által keltett előzetes öklendezésen túlvagyunk, észrevehetjük, hogy a Stormriders kifogásolhatatlan hangzással bír ahhoz a zenei egyveleghez, amit itt összemuzsikálnak nekünk az olasz fiatalok. Időnként némi modernitást is próbálnak beleerőszakolni az Axl Roset és bandáját heveny csuklásra késztető dalokba, de itt tényleges erőszakról beszélhetünk, mert ez a pár üvöltés csak arra jó, hogy felébresszen minket az elsőre ötletesnek tűnő, azonban gyorsan unalomba fulladó gitártémák tengerében.
Olyan zenei közeg ez a hard rock, post-grunge, alter rock keverék, ahol vagy slágert írsz, vagy a haverokból összeverbuválódott közönségnek tartott koncertek után tűvel a karodban kapaszkodhatsz az akkorra vonzóvá vált WC peremén. A Bad Weather azért nem ez a színvonal szerencsére, ők inkább olyan dalokban teljesednek ki, amit akár a nagyok is írhattak volna, csak náluk további, jobb ötletek előbújásával az ilyen szerzeményeket kukázták. Itt van rögtön a lemezt nyitó Updraft, ami tipikus RHCP dal, csak rövid, baromi idegesítő benne a lassulás és még refrénje sincs, lévén hogy intróként szolgál. Aztán jön a Timebomb, ami pozitív attitűddel nyitott nálam a címéből adódóan (Rancid – Time Bomb), de aztán a frankó gitárok ellenére sem tartott ez a dal sem sehová. Pedig Crisix, az énekes (…elől áll és középen hisz frontember) megtesz mindent, hogy maradóra fogjon, mint a romantikus filmekben, amikor kaján vigyorral, kulcscsomóval játszva hívnak fel valakit szobára „igyunk még valamit” jelmondattal, amiről mindenki tudja, mit takar… A Savior c. valóban hard rockosnak nevezhető próbálkozásnál már kicsit feszengtem, nekem ilyenkor, késő este már nem kell kávé, meg amúgy is pocsék randin vagyunk túl.
A nem túl erős kezdés után van nékünk egy Code Of Soulunk, időnként azokat a nu metal(gőzös) 90-es éveket idézve, persze csak egy ballada szintjén, ami perverz módon még jól is esett, de egész jól sikerült az utána következő, vadabb Ragesong is, ahol mertek egy kis ívet adni a dalnak és így kevésbé lett egysíkú szerzemény, ez esetleg már felkerülhetett volna egy nagyágyú bootlegjére. A Brother a már szokásossá vált akusztikus pötyögéssel indít, hogy a már szokásossá vált zsír egyszerű, kórusban erőltetett refrénnel teljesedjen ki, vagyis inkább folytatódjon az ugyanilyen receptre épülő Escapology formájában. Bizony, igazi átváltozóművészek ezek az olaszok… A Scars eltér az itáliai konyha receptformulájától, így szimplán unalmas balladává növi ki magát egy pofásnak nevezhető, kurta gitárszólóval és alter rock ízzel. A teljesség igényével már csak a Mindshaker c. tétel maradt a lemez végére, ami azért egész jól álcázza magát slágergyanúsnak. Ha nem játszották volna el már sokan, sokféleképp, még lehet elő is venném szökőévenként.
Lehet valakinek bejöhet ez a produktum, de én nagyobbakat ásítottam rajta, mint egy Ea lemezen, amit többször végig tudok pörgetni egymás után. Ízlések és pofonok. A kiadó körültekintőbben küldhetné szét a promókat, mert ha megnézi a mi profilunkat, akkor nem fog meglepődni a kapott pontszámon. Ha Slash gitárhangzására leszek kíváncsi, maradok a klasszikusoknál, ha pedig hard rock és vihar, akkor Purple…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.