Vannak azok az esték, amikor a naptárba pirossal bevésett dátum nem csak egy koncertet, hanem egy rituális kivégzést ígér. 2026 tavaszán a hazai underground színe-java a budapesti éjszaka mélyén, a Supersonic – Blue Hell & KVLT falai között gyűlt össze, hogy tanúja legyen a pusztításnak. Csendőr Balázs és csapata idén is olyan magasra tette a lécet, hogy az már-már a fizika törvényeit súrolta: tíz zenekar, két színpad, és egy olyan közösségi energia, ami bebizonyította: a metal nem csak zene, hanem életforma.

​Blue Hell: A sötétség és a modern düh fészke

​A kék teremben a levegő már a kapunyitás után percekkel vibrált. A sort a Left Cold to Wilt nyitotta meg, és nem volt kecmec: a sludge-os lassulásokkal súlyosbított hardcore/metalcore energiáik azonnal falhoz vágták a korán érkezőket. Nyers, őszinte és fájdalmas kezdés volt ez, ami tökéletesen ágyazott meg a későbbi káosznak.

​Őket követte a Mhorai, ahol már érezhető volt a technikai szintlépés. A precíz riffek és az atmoszférikus, mégis kíméletlen deathcore elemek úgy találtak be, hogy a hangfalak membránjai is megremegtek. A hangzásuk olyan súllyal bírt, amit még a keresőn keresztül, a színpad peremén állva is a mellkasában érzett az ember.

A házigazda rituáléja

​Aztán eljött az este egyik legfontosabb pillanata: a Nefalem vette át az uralmat. Különleges élmény volt látni a színpadon Csendőr Balázst, aki ezúttal letette a szervezői walkie-talkie-t és gitárt ragadott. Balázs nemcsak a fesztivál motorja, hanem a Nefalem bárdistájaként a zenei tartalom egyik kovácsa is. A death metal jeges fuvallata és a modern extrém metal keveredése rituális jelleget adott a fellépésnek. A sötét és teátrális jelenlét metsző hangzással párosult, Balázs gitárjátéka pedig egyszerre volt tűpontos és vészjósló.

Itt érdemes megállni egy pillanatra, mert a Nefalem szettje után nem volt pihenő a dobok mögött: Horváth Bence ugyanis az este egyik legnagyobb hőseként, a Nefalem után azonnal a lovecrose sáncaiba is beült. Dobolása a „visszafogott” jelzőt hírből sem ismeri: a Nefalem sötét rituáléja után egyetlen lélegzetvételnyi szünet alatt váltott át a lovecrose modern dühére.

A lovecrose alatt már elszabadult a pokol. A hardcore-alapú, groove-okkal telepakolt szerzemények alatt beindult a „szélmalom”, itt már patakokban folyt a víz rólunk, nem maradt száraz póló. Lenyűgöző volt látni azt az intenzitást, amivel Bence végigverte mindkét koncertet – ilyen állóképességet csak az underground legmélyén találni. 

A kék termet végül a DARKMESS koronázta meg. Ha létezik zenei reprezentációja a névhűségnek, ők azok: sűrű, masszív és komor death metaljuk minden hangja egy-egy súlyos pörölycsapás volt a szombat éjszakában.

​

KVLT: A daráló és a rituálé

​Miközben az egyik oldalon a sötétség uralkodott, a KVLT-ban a tiszta pusztításé volt a főszerep. A Cryptic Remains kezdte meg a sorozást klasszikus, svéd-ízű death metallal. Semmi sallang, csak a jól ismert láncfűrész-gitárhangzás és a kíméletlen tempó, ami azonnal beindította a propeller-headbanget az első sorokban.

​

Aztán érkezett a cseh különítmény, a Secret Of Darkness. Blackened death metaljukat patikamérlegen adagolták: profizmusuk összetett, mégis átütő dinamikájuk az este egyik vitathatatlan csúcspontja volt. Nemzetközi színvonal, ami után a falak is izzadni kezdtek.

​

Gyorsaság és elemi erő

​A Feretrum nem ismert kegyelmet. Olyan grindcore-os sebességet diktáltak, ami után még a legedzettebb veteránok is levegőért kapkodtak. Rövid, velős és dühös tételekkel rombolták le a közönség maradék állóképességét.

​

Ezt követte a Komodo, és valami elementáris, állatias energia szabadult el a teremben. A groove-központú zúzásuk alatt a színpad és a közönség közötti határvonal teljesen eltűnt: a KVLT egyetlen hömpölygő, izzadó masszává vált, ahol a zenekar és a rajongók együtt lélegeztek a ritmusra.

​

Az estét végül a Skog zárta le stílszerűen: fagyos, perzselő black metal szettjükkel, kíméletlen blastbeatekkel és baljós károgással tették fel az i-re a pontot. A sötétség nemcsak leszállt, hanem teljesen el is nyelte a rommá vert bázist.

​

Végszó a frontvonal mögül

​Egy ilyen fesztivál a lencsén keresztül nézve is egyszerre álom és kihívás. Álom, mert minden pillanatban történt valami: egy elkapott ordítás, egy emelkedő gitárnyak vagy a pitben egymásnak feszülő haverok látványa. Kihívás, mert a sűrű füstben és a repkedő végtagok között megörökíteni az underground valódi arcát nem egyszerű feladat.

​A Berserk Fest 2026 azonban nem csak a zenéről szólt, hanem a közösségről is. Csendőr Balázs kettős szerepben – szervezőként és a Nefalem gitárosaként – bebizonyította, hogy a hazai metal underground él és virul, ha ilyen elhivatottsággal és profizmussal nyúlnak hozzá.

​

Köszönet az összes bandának az extra energiákért; a pusztítás teljes volt, a másnap pedig garantáltan a nyakmerevítőkről és a fülcsengésről szól. Jövőre ugyanitt!