Újra fülledt, párás sötétséggel árasztom el a szeptemberi idillt. Maradunk a mediterrán térségben, azonban országot váltunk. Szerintem jobb ha felfogjátok ezt egy trilógia befejező részének. Az olaszokat sem kell félteni, ha okkultizmussal, libabőrt gerjesztő hangulattal és mizantrópiával teli fekete fémről van szó. Az 1995 óta működő Abhor pedig a bűn egyik igencsak specifikus szeletére szereti helyezni a hangsúlyt. Hét albummal a hátuk mögött sikerült kialakítaniuk egy sajátos tematikával rendelkező, mégis a déliekre jellemző stílust. Nincs semmi skandinávokra jellemző hideg elegancia, sokszor akár minimalistának is tekinthető megközelítés. Egy albummal kapcsolatos első benyomást mindig a borító határoz meg, ez pedig voltaképp a képünkbe tolja a lemez tematikáját. Az Anton LaVey Church of Satan nevezetű, a világon elsőnek nevezhető sátánista szektájának az egyik ceremóniájából kiragadott jelenet tökéletesen megfogja a Sex Sex Sex lényegét. Izzó vasfaszok meredeznek a túlvilágon mindazok számára, akik fikázó szóval illetik elfajzott zenei káma szútrájukat.
Lássuk eme sátánimádó pornó főszereplőit: Domine Saevum Graven van felül, ő kezeli a gitárt, basszust és némi háttérvokállal is megtámogatja a többieket. Nincs egyedül ilyen fronton, Kvasir szintén a húrokat tépi és basszerkodik mellékállásban. Úgy tudom vokál fronton nem segít be a többieknek, tehát ő van alul. Mindezen fülledt erotika narrátora pedig Ulfhednir, aki megveszekedett károgásai által nyeri el az elélvezés főbenjáró bűnét. Egyébként ez a felállás már a kezdetek óta stabil, tehát riszpekt. A The Curse of the Twins kísérteties, misztikummal teljes orgonaszóval köszönt minket ebbe az elsötétített, ostorokkal és szőrős bilincsekkel teli szobában, ahol csak pár darab gyertya pislákoló lángja ad némi fényt.
A Ceremonia Daemonis Anticristi már nem ismer tréfát. Kifejezetten jól és erősen szóló gitárok, billentyűk és Ulfhednir vokálja biztat arra, hogy bestiális nászéjszakánkon elháljuk a sötétség gonosz urával örökké tartó frigyünket. A klasszikus, torokrákos Donald kacsa károgás mellet egy kifejezetten démoni, a pokol legmélyebb bugyraiból érkező hörgés fokozza a hangulatot. Az pedig van dögivel. Középtempósan, néha már szinte doom-ba hajló gitártémák jellemzik ezt a tételt. A háttérben misztériumot és fekete mágiát árasztó billentyűk fokozzák tovább a hangulatot. A dob kifejezetten erősen, arányos erősséggel adja meg az ütemet párzásra hívó táncunknak ütemet adva. Nem véletlenül hozok ennyi szexuális vonzatú hasonlatot, ugyanis az Abhor-nál a sötétség és a paráznaság kéz a kézben járó duója kapja a főszerepet. Szodoma és Gomora minden főbenjáró bűnével, az erotika bestiálisabb oldalával tökéletesen tisztában lévő bandáról van szó, akik nem vetik meg a színpadiasságot sem. A sátáni tanok mellett a dekadencia témájában is legalább ugyanannyira olvasottak. Az At the Edge of the Circle ugyanabban a szellemiségben folytatja a rituálét, ahogyan azt elkezdtük. Középtempós, lüketőt ritmikájú dobjáték mellett magas páratartalmú, olaszos témák váltják egymást. Akik tudják mi fán terem a Mortuary Drape, azok tökéletesen tisztában vannak vele, hogy mit értek ezalatt. Persze több hatást is felfedezni a zenéjükben, van itt Celtic Frost, Varathron, Samael, Mystifer is. Utóbbitól van egy feldolgozás is, ami nem rossz, de azért egy eredeti dalnak jobban örültem volna.
Nincs itt semmilyen tremolo bűvészkedés, a tradicionális heavy metal, de még inkább a Mercyful Fate rejtélyesen lengedező riffjeiből táplálkoztak a már említett ősök is. Az Abhor se tesz másképp, és nem hoznak szégyent a kicsivel idősebb kollégáikra. Szinte fülbemászóak a témák, mégis áthatja őket a láthatatlan veszélyérzet, az ártani akarás. Ha a black metal fő irányadója a Bathory helyett a Mercyful Fate lett volna, akkor ilyen és ehhez hasonló albumokkal lennénk most csurig. Persze vokál fronton még így is Quorthon maradna a mérvadó. Az Ode to the Snake az első olyan tétel, amelyik teljes sebességre kapcsol, és egy feszesnek is mondható blast beat teszi változatossá a képet. Ez azonban nem tart sokáig, az Abhor jelenlétében nem maradhat semmi sem feszesen. Egy idő után kezdenek egy kicsit egymásba folyni a dalok, ezért is említettem meg ezt a részt, ugyanis nem szeretnek a komfortzónából kilépni. Ennek ellenére nem mondhatom azt, hogy baj lenne a dalszerzéssel, sőt kifejezetten változatosak tudnak lenni. Az egybefolyás, az igazán kiugró részek hiánya viszont többszőri hallgatás után is ugyanúgy jelentkezik nálam.
Lo-fi hangzásról nem tudok beszámolni, arányosan és tisztán szól a Sex Sex Sex. A testi élvezetek végtelennek tűnő témáját pedig mindig is mesterien tálalta az Abhor. A puszta élvezkedésből elkövetett különféle gyönyörök krónikásai ők, akik nagyon is tudják, hogy miről beszélnek. Maga a zene is ezt az atmoszférát hivatott erősíteni, ez a legfőbb erőssége az Abhor-nak. Képesek elhitetni velem, hogy hétvégenként ők tényleg kígyókkal, békákkal, kecskékkel és egyéb teremtményekkel fajtalankodó nőket vesznek filmre és tesznek fel a PornHub-ra. A dalok egybefolyása apró bökkenőnek tűnik a sok pozitívum mellett és az is. Egy okkult hangulattal rendelkező, élvezetes lemezt tettek ismét az általuk kiszemelt szeplőtelen szűz áldozati asztalára.
Minden hasonszőrű black metal-t kedvelő egyénnek egyértelműen forrón ajánlom az Abhor legújabb lemezét. A régi rajongók nagyon is tudják, hogy mire számítsanak, nem tagadták meg magukat itt sem az urak. Sátánimádat, ceremoniális szerkezettel rendelkező dalok és a kéjelgés művészetének együtthatói teszik a Sex Sex Sex-et azzá ami. Mindez az összegzés magára a bandára is érvényes. Aki zöldfülű lenne velük kapcsolatban, annak remek kiindulási pont lehet a szeptember 23-án megjelenő album. Legyetek ti is részesei elfajzott ceremóniánknak…de gumit azért hozzatok.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Szó se róla, nagyon jól írnak mások is, de a te írásaid visszahoztak valamit nálam, ami rég elveszett…Végre ismét várok valakire, hogy mivel rukkol elő legközelebb:) Nagyon jó cikk! Pesze annyi előnyöm van, hogy párat látok megjelenés előtt és lesz itt még cifraság a hónapban!
Szerintem az olaszok okkultizmushoz való viszonya még komolyabb az északinál (persze maga az összehasonlítás sem teljesen érdemes, hiszen északon a pogány vonalból, az olaszoknál a mély vallásosságból indul ki az okkultizmus, az angoloknál meg a folklór, a népi történetek táplálják)…a 70-es évek végén, 80-as évek elején megjelent horror klasszikusok is, vagy ott a Death SS munkássága, aminek korai anyagai szerintem vannak akkora jelentőségűek, mint a Venomé…Paul Chain meg egy valóságos zenei zseni. De ott van még a Black Hole is….
A híres Argento trilógiából nekem az Inferno a kedvenc, de a Suspiria-t is szeretem. Persze a Deep Red is alap, a Démonok 1-2 meg gyakran előkerül.
Irulok-pirulok:) Köszönöm szépen, jólesett ezt olvasni. A rengeteg fasza promós cucc mellett mindig próbálok egy-egy olyan ismertetőt beszúrni, amiről külföldi oldalak is csak elvétve szoktak…ha egyáltalán. Lesz bizony és van még bőven muníció:)
Fulci és Argento mester klasszikusaiért én is rajongok. Nem féltek valódi horrort készíteni.
Igen ez az okkultizmushoz való viszony a mediterrán térségben sokkal mélyebben gyökerezik, mint fent északon. Minél lejjebb megyünk az olasz csizmán, annál nagyobb teret kap a vallás a mindennapokban és ez nagyszerű táptalaja az olyan bandáknak, mint amiket példaként hoztál. A Death SS és a Black Hole is méltatlanul mellőzve szokott lenni, ha a 80-as évek proto-black színteréről van szó. Itt megemlíthető a Bulldozer is, akik a thrash oldaláról közelítették meg a dolgot.
Kicsit későbbi alapítású banda (inkább a Mortuary Drape kortársai), de számomra nagy klasszikus a Necromass is a taljánoktól.