A megjelenése napján teljes egészében elérhetővé vált az olasz Abysmal Grief zenekar új anyaga a kiadó bandcamp oldalán, úgyhogy nem is szórakoztam sokat, rögtön rárepültem az újabb okkult kalandozásra. Ennek egyszerű az oka: egy igazán megbízható formációval van dolgunk, akik rossz lemezzel még nem jelentkeztek, ugyanakkor igazán kiemelkedővel sem. Mondjuk annak ellenére, hogy 1996 óta léteznek, nekem is csak akkor sikerült komolyabban összefutnom velük, amikor 2016-ban egy válogatás lemezzel lepett meg a postás, amivel az olaszok a 20. évfordulójukat ünnepelték. A sok-sok évet felölelő dalcsokron keresztül egy, az országuk hagyományaihoz, örökségéhez tökéletesen igazodó okkult, dark/doom bandával álltam szemben, akik igazán átütő sikert még nem tudtak elkönyvelni maguknak. Legutóbb megjelent Blasphema Secta című koronjukon hallatán rájöttem, hogy ez nem is igazán célja az Abysmal Griefnek, pusztán azt a formulát próbálják meg ápolni és csiszolgatni, ami számukra tökéletesen megfelel. Ebben a közönségkizáró, meglévő rajongóknak szóló mentalitással készült el immár hatodik teljes értékű produkció, mely ezúttal a Funeral Cult Of Personality címet kapta.
Szokás szerint megint most ért némi meglepetés, amikor valami átlagos, de szórakoztató kiadványra számítottam, mivel a cseppet sem hallgató és emberbarát szerzemények ezúttal igazán ütősre, meggyőzőre sikerültek. Ennek az egyik legfőbb oka, hogy ezúttal nemcsak az előző írásaimban felsorolt számtalan olasz banda inspirálta őket, hanem saját maguk is. A genovaiak ugyanis tettek egy lépést „hátrafelé” és visszakanyarodtak azokhoz a gyökerekhez, melyek segítségével elindíthatták tényleges pályafutásukat.
Erre bizony nagy szüksége is volt a bandának, mivel 2006-os bemutatkozó EP-jük és utána érkező debütálásuk volt eddig a legjobban sikerült minden eddigi produktumuk közül. A zenekar ezek után furcsa módon elkezdett jóval tisztább, ugyanakkor zeneileg extrémebb irányba terelődni, ám mindezktől most búcsút vehetünk. A lemez borítója most kevésbé ütős, mint megszokhattuk, viszont alatta újra hatalma teljében pompázik a dalokat végigkísérő, folyamatosan nyomasztó templomi orgona és billentyű kombináció, valamint a hangzás sem olyan steril, mint az előző években. Közelebb áll a tisztasághoz azonban a még mindig rettentően fenyegető és nyugtalanító vokál, ami szintén jellegzetessége a zenekarnak. Az időnként felbukkanó hegedű sem újkeletű a zenekar életében, viszont most nagyon okosan, tényleg ott használták, ahol annak célja, hatása van. Nem véletlen ez a hátraarc, hiszen a csapat ismét az ezredforduló előtti csatársort állította fel. Komolyabb gondot ez nem okozhatott nekik, mivel néhány dobosvándorláson kívül egy stabil alakulatról beszélhetünk. Az viszont már érdekesebb, hogy posztokat is több alkalommal felcserélték egymás között.
Szóval érkeznek szép sorban a fejtetőre állított, kiforgatott vallási liturgiák, démoni megszállások és ördögi kinyilatkoztatások, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Kifejezetten erős riffek és témák alkotják a jellemzően 7-8 perces dalok gerincét, amik behódolnak az olasz horror klasszikusai előtt egyedi hangulatukkal. Ha eddig kedvelted a zenekart, akkor biztosan jól fogsz szórakozni, ellenkező esetben azért érdemes hangmintát venni a beszerzés előtt…már csak a játékidő hossza miatt is, amit ezúttal sem sikerült teljes mértékben optimalizálni.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.